Hírek

Intézeti hírek - 2016. április 11, hétfő

Küldetésemnek tekintem, hogy a Klinikai Központ zászlóshajója legyünk

Délre mentem hozzá. A titkárnőjétől a telefonban viccesen megkérdeztem, vigyek-e neki ebédet, mert sejtettem, hogy a beszélgetésünk után is siet valahova. Így is lett. Korán kezdi a napot, belvárosi lakásából rápattan a kerékpárjára, és reggel hat óra előtt már belefog a munkába. Ilyenkor átnézi a leveleit, és megnézi a sürgős betegeket vagy éppen az egyetemi dolgozókat, akik hozzá hasonlóan elfoglaltak. Aztán negyed nyolckor már indul a vizit. Nem tűnik fáradtnak vagy zaklatottnak, épp ellenkezőleg: mosolyogva meséli, hogyan viseli azt, amikor a bringás szerkót áthúzva nem találja öltönyéhez az övet, mert az pécsi otthonában, vagy éppen szederkényi házában maradt. Élvezet vele a beszélgetés, mert érti a tréfát, és még szereti is. Talán épp azért, mert a hétköznapok számára korántsem a vicces helyzetekről szólnak, sokkal inkább komoly műtétekről és döntésekről, a vezetés cseppet sem egyszerű kérdéseiről. Ha utóbbiakról beszél, a csibészes mosoly el-eltűnik dr. Büki András professzor arcáról, aki 2014-ben vette át az Idegsebészeti Klinika irányítását.

 

 

-A bringázás miért fontos? Az ébredést segíti, vagy a mozgás, a sport miatt?

-Inkább az utóbbi miatt. Sajnos, keveset mozgok. Huszonöt éves koromig naponta fociztam, a későbbiekben is hetente többször, most meg már csak egyszer, ami együtt jár a sorozatos sérülésekkel, így a hosszabb-rövidebb szünetekkel is. A kerékpározás mellett elkezdtem úszni is, bár ez a sportág megy a legkevésbé, amit én a vízben művelek, az szégyen. / nevet – a szerk. /

-Hogy van a gerince, Professzor Úr?

-/ mosolyog – a szerk. / Azt mondják, ilyenkor már hajlottnak kellene lennie, de szerencsére még nem az, bírja a strapát.

-Változtatott-e az életritmusán az, hogy a Klinika élére került, vagy előtte is korán kelt, és  későn ért haza?

-Mindig is sokat dolgoztam, és azt gondolom, felelősséggel végeztem a munkám. Mostanra a munka mennyisége jelentősen, a felelősség pedig brutális módon megnövekedett. Egy klinikaigazgató, ha felelősséggel végzi a dolgát, hiába megy el egy, vagy két hét szabadságra – bár utóbbira nem volt példa - akkor sem tud kikapcsolni. Itt fizikailag is jelen kell lenni, be kell jönni, de legalább telefonos kapcsolatot kell tartani, így aztán a gondolataim folyamatosan a megoldandó feladatok körül járnak. Meggyőződésem, hogy ezt csak így lehet jól csinálni.

-Könnyen döntött arról, hogy megpályázza ezt a pozíciót?

-Ez először akkor került szóba, amikor a klinikára kerültem, mintegy húsz évvel ezelőtt. A nővérek már akkor kezdték mondogatni, hogy nincs előttem senki, és utánam sem valószínű, hogy jön egy hozzám hasonló őrült, így biztosan én leszek majd az igazgató. Azóta ez egy irritáló probléma volt, mivel mindig szembesítettek ezzel a lehetőséggel. Persze, ismerve az egészségügy mókuskerekét, azért ez az egyenes karrier megszakadhatott volna. Igazán komolyan nem gondoltam ebbe bele, a helyzet szülte a megoldást. Azért pályáztam, mert úgy éreztem, vannak épkézláb elképzeléseim, meg mert ez egy olyan út volt, aminek a végén az ember előtt kötelezően ott állt az, hogy tovább kell mennie rajta. A progresszív szellemiségnek élnie kell, és folytatni kellett mindazt, amit addig képviseltünk. Boldog lettem volna – és ezt teljesen őszintén mondom – ha lett volna olyan ember, aki az irányítást viszi. Másodikként sokkal kevesebb felelősséggel, jóval nyugodtabban, a családomra több időt fordítva végezhettem volna a munkámat. Dóczi professzor úr objektív okok miatt, sajnos, nem maradhatott a klinika élén. De fogalmazhatunk úgy is, gyönge voltam ahhoz, hogy nemet mondjak.

-Abban a nagy csomagban, amit a klinika irányítása jelent, melyek azok az elemek, amik a legtöbb fejtörést okozzák, a legnagyobb kihívást jelentik?

-Több ilyen elem is van. Óriási kihívást jelent a rentábilis működtetés. Lehetne úgy is vezetni ezt az intézetet, hogy minden a klinikai ellátás optimuma szerint történjen, ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy nekünk nemcsak a betegek megfelelő ellátása a feladatunk, hanem az is, hogy ide- vonzzuk őket. Nagy marketing lehetőséggel bíró terület a miénk, ami képes költséghatékonyan dolgozni. Küldetésemnek azt tartom, hogy a Klinikai Központ zászlóshajója tudjunk maradni úgy, hogy ennek a bizonyos zászlónak a tisztaságát megőrizzük, továbbá célom az is, hogy a csapatom tagjai jól érezzék magukat ebben a hajóban. Száz munkatársam van, akik közül számosan megélhetési gondokkal küzdenek, mert kizárólag abból a bérből élnek, amit kézhez kapnak, és ennek nagy része törlesztésre megy. Fokozott figyelmet fordítok arra, hogy a jogi normák határán belül maradva, számukra a lehető legtöbbet adhassak az aktuális jövedelmi lehetőségek között. Aki ma a magyar egészségügyben dolgozik, és olyan színvonalon teszi ezt, mint a mi kollégáink, annak mindent meg kell kapnia, ami csak biztosítható. Mindig rosszul éreztem magam, amikor arról volt szó, hogyan, milyen szisztéma szerint kell a pihenő idők ledolgoztatását szabályozni, vagy az ügyeleti idők százalékait költséghatékonyan felhasználni. Annak nagyon örülök, hogy az elmúlt időszakban a munkabékét közvetlenül veszélyeztető, ügyeleti díjakra vonatkozó tervek nem voltak. Nagyon szeretném – bár ez nem biztos, hogy mindig sikerül - ha a munkatársaim azt éreznék, gondoskodom arról, hogy nekik ne legyenek nagyobb gondjaik annál, mint amit a fizetési határidők jelentenek.

-A PDK jelenléte azért több szempontból is könnyebbséget jelenthet a klinikának, és ezáltal Önnek is.

-Valóban, a Diagnosztikai Központ nagyon fontos partner, kivételes helyzetbe hozza az itteni idegsebészetet. Személyes-és munkatapasztalatom révén az országban több helyütt látom, mekkora probléma az, ha a diagnosztikában az anyagi nehézségek szabnak korlátokat. Óriási könnyebbség, hogy bizonyos vizsgálatok minősége nem okoz fejtörést. Ha minden olyan jól működne, mint a képalkotó diagnosztika, akkor az paradicsomi állapot lenne. Azt is jó látni, hogy a Klinikai Központ vezetése igyekszik mindent megtenni a klinika működőképességéért, ugyanakkor borzasztóan limitált a mozgásterük. Nagy változást hoztak ebben a nyertes pályázatok, és általuk az új eszközök sora. Ennek köszönhetően a Dóczi professzor úr által előkészített és vezetett rehabilitációs projekt már az „ölünkbe hullott”, az új klinikai vezetés kezébe került, hasonlóan az ugyancsak általa előkészített DSA projekthez, amit már csak be kellett fejezni. Mindez, persze, újabb feladatokat generál, hisz az új, biplán angiográfiás rendszer beállásakor már fontos tudni, miként lehet a felszabaduló kapacitást úgy forgatni, hogy azzal még több beteg javát, egyben a rezidenseink tréningjeit is szolgálhassuk. A hat rezidensünkkel is kiemelten kell foglalkoznunk, hisz az egy kegyelmi állapot, hogy megtisztelnek minket, és nálunk szeretnének tanulni. A mentori feladatok koordinálása ugyanakkor komoly kihívást jelent. Az egészséges individum fenntartása mellett egy olyan teamet kell képezni, ami elősegíti azt, hogy ők jóban legyenek egymással, ugyanakkor a kellő kompetíciót is megteremti köztük. Mindeközben valljuk be, erre nincs képesítésünk, hisz egy klinikaigazgatót nem tanítanak curriculum építésre, vagy emberek közti kommunikációra, ahogyan vezetéselméletre, sőt, magára az oktatásra sem. Amikor az Európai Idegsebészeti Szakképző Kurzuson kezdtem tanítani 2007-ben Lisszabonban, akkor még kötelező volt részt venni egy oktatási tréningen, és ott szembesültem azzal, hogy mekkora lemaradásban vagyunk ezen a területen. Hogy egy rezidensből hogyan kell szakorvost csinálni, vagy egy végzett orvosból egy valódi gyógyítót, valójában nem is tudjuk. Jelenleg hat olyan kollégám van, aki öt éven belül nyugdíjban lesz. Ők az életüket itt töltötték, hatalmas tudás van a tarsolyukban. Azt kértem tőlük, hogy foglalkozzanak a rezidenseinkkel, mint ahogyan velem foglalkoztak annak idején, 1992-től. Persze, akkoriban teljesen más volt a világ, még léteztek az Erika írógépek, a kórlapokat kézzel írtuk, és ami talán a leglényegesebb, sokkal többet beszélgettünk, mint ma. Ezerszer emberibb volt az az időszak. Ma, miközben a képzésnek és a tudásnak a forrásai azonnal rendelkezésre állnak, addig azok az oktatási modulok, amikben sokkal több volt a gyakorlat, mint az elmélet, eltűntek. Emlékszem, hogy amikor idejöttem, egy héten át csak a betegek vizsgálatával foglalkoztunk, az ügyeletes orvossal órákon át esetekről beszélgettünk. Mostanság ezt már a legkommunikatívabb kollégáim sem teszik meg.

Az idő feltöredezett, elektronikus kommunikációk közötti foszlányokká darabolódott. A korábbi szisztémát részben az elgépiesedés, részben a totális kiégés tette tönkre. Egy amerikai idegsebészeten egy rezidens szétdolgozza magát, a mai napig nem egyszer megalázó körülmények között ügyel, amolyan vegetatív lényként. A szakvizsga után aztán kiemelkedik a rendszerből, pontosan tudja, mekkora lexikai és manuális tudást halmozott fel, és mennyiért, milyen helyen fog dolgozni. Ehhez képest az én kollégáim ötven év fölött részeg fejsérülteket agyusztáltak hajnali kettőkör a folyosón a nővérekkel, a bent fekvő, frissen operált betegek között. Ez volt a normál működési rendje a magyar ellátásnak egy klinikán, évtizedeken át. Az az ember, aki mindezek mellett úgy érezte, hogy ő az „ászok ásza” , az „alfahímek alfahímje” - ahogy az idegsebészeket szokták emlegetni – az szerintem beteg. A hiperenergikus hozzáállást, sajnos, mindenki elvesztette egy idő után. Ez egyébként sajátosan magyar jelenség, mert mindenütt másutt töredék munkával, kisimult arccal, sokkal nagyobb megbecsüléssel lehetett és lehet élni.

-Honnan lehet akkor energiát sajtolni még arra, hogy jusson a rezidensek képzésére is?

-A kérdésre a választ maguk a rezidensek adják: mindannyian nyitott tekintetűek, értelmesek, aktívak, nagyon pozitív attitűdű személyiségek, és ez hatással van ránk is. Egyszerűen tartozunk nekik azzal, hogy a negyven év alatt felhalmozódott tudást átadjuk nekik.

-Optimizmusának oka lehet az is, hogy remek a csapata, és Dóczi professzor úr öröksége nyomán a klinika presztízséért sem kell harcolnia.

-Ez így van. Szerencsére, az örökhagyó ma is aktív része a klinikának, folytatja mentori, példamutató tevékenységét, egy olyan orvos, és egy olyan ember, aki hihetetlen erővel vonzza a betegeket. Az azért egy érdekes helyzet, amikor az ember átvesz egy ilyen örökséget, amit jelképesen nevezhetek fénylő oszlopnak is. Mert mi van akkor, ha rádől ez az oszlop? Két év távlatából a legfontosabb eredménynek azt tartom, hogy az oszlop nem rendült meg, az pedig külön öröm, hogy támasztásában Dóczi professzor úr is jelen van. / mosolyog – a szerk. /

-Gondolom, hogy a napi team-megbeszélések is hozzájárulnak ehhez az összetartozás élményhez.

-Igen, ebben is különbözik a klinikai lét a közkórházi, vagy megyei kórházi léttől. Az idegsebészek - legyenek bármely szegletében a világnak - az „alfahím betegségben” szenvednek. Azt gondolják magukról, hogy ők a „non plus ultrák”, kollégáik rossz modorúaknak, arrogánsoknak tartják őket. Mindemellett mindenütt az a jellemző rájuk, hogy döntéseiket teamekben, közösen hozzák meg. A klasszikus orvoslásban még ma is létező feudális, egy személyes sebészi döntés az idegsebészek körében nem dívik. Már csak azért sem, hisz nálunk európai szintű expertek dolgoznak, európai szintű ötletekkel.

-Kik alkotják az Idegsebészeti Klinika száz fős csapatát?

-Tíz idegsebész szakorvos van, hat rezidens, van egy endovaszkuláris team, egy neuroradiológus intervenciós expert kollégánk, valamint egy, az egyetemmel nem közalkalmazotti jogviszonyban lévő munkatársunk, Hudák doktor, aki világszínvonalú endovaszkuláris intervenciós tevékenységet folytat. Gerincsebészeti profilunk vezetője a klinika igazgatóhelyettese, Schwarcz Attila docens úr, aki tagja a három főből álló Országos Gerincbizottságnak is, ami az ő korát tekintve hatalmas eredmény és megtiszteltetés. Horváth Zsolt klinikai onkológus szakorvost pedig - aki az általános osztályt vezeti – órási elismerés illeti a pécsi neuro-onkológiai sugársebészeti beavatkozások kidolgozásáért és fenntartásáért, ezt a tevékenységet Mangel tanár úrékkal közösen végzik. Balás István tanár úr a funkcionális teamet vezeti, Komoly Sámuel professzor úr csapatával dolgozik együtt, országosan is példaértékűen. Kövér Ferenc klinikai főorvos nemcsak a Diagnosztikai Központ orvosigazgatója, de klinikánkon a diagnosztikai konzíliumoknál is aktívan jelen van, kivételes tudása által tudunk igen komplikált esetekre választ találni. Előfordul, hogy óránként kérjük a segítségét, ha érkeznek fontos esetek. A gyermekidegsebészetben Vető Ferenc adjunktus úr végez kiváló munkát a szülészeti és a gyerekklinikai akut esetek konzultációjában, ő is nagyon fontos láncszeme ennek a csapatnak, ahogyan Ezer Erzsébet főorvos asszony is, aki a multidiszciplináris intenzív osztálynak a vezetője. Ugyancsak sok jót mondhatok a rehabilitációs részleg vezetőjéről, Péley Iván főorvos úrról is. Büszkeséggel tölt el, hogy minden nagy területen ki tudunk állítani experteket.

A rehabilitációs személyzet esetében 29,6 állásról tudok beszámolni, beleértve ebbe azt a három orvost is, akik a Rehabilitációs Központban, a neurorehabilitációs részlegen, a koponyasérültek rehabilitációs osztályán dolgoznak. A Központba egyébként klinikánkról azok a nővéreink kerültek át, akiket érdekelt ez a terület, ami fizikálisan azért komoly követelményeket támaszt eléjük. A Velényi Anita vezette, három saját gyógytornászunkból álló csapat is ide sorolódik, akikhez még tartozik hat, tőlük független, a rehabilitáción dolgozó szakember is. Nagyon inspiráló munka zajlik ott, nagyon szeretek átmenni vizitelni, mert amellett, hogy egy új épületbe lépek be, drámai változásokat látok a betegek állapotának javulásában is, ami a munka hatékonyságát bizonyítja. Így aztán gondolhatunk mi bármit magunkról sebészekként, a műtőben végzettek a gyógyulásnak mindössze a 30 százalékát jelentik. Szakember ellátottság szempontjából a három legnehezebben kezelhető terület a műtő – beleértve az angiográfiás műtőt is - az általános osztály, és az idegsebészeti intenzív osztály. A műtőben létszámhiány ugyan nincs, a terhelés azonban óriási. Az intenzív osztályon a korábbiakhoz képest két ággyal van jelenleg több, a 11 ágyból 10 az OEP által finanszírozott. Mindegyik monitorozott és majdnem mind lélegeztetett is, felszereltségüket részben európai kutatási forrásokból tudtuk biztosítani. Világszínvonalú neuro-monitorozási kapacitásunk van, ami Nyugat-Európában rajtunk kívül mindössze húsz centrumnak adatik meg. Ami mindemellett nagy gond, hogy az intenzív osztályon nincs elég nővérünk. 1,8 az egy ágyra számítandó nővérszám, ami valamivel a minimum követelmények alatt van, de nem tudjuk betölteni. A másik két, régi nagy intenzív osztály lélegeztetési és betegforgalmi feladataival összemérhető munkát végeznek ezek a nővérek, azzal a különbséggel, hogy feleannyian vannak ágyanként, mint a többi intenzív osztályon. Az orvos ellátottságunk szerencsére ma már jobb, az Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinika, és Bogár professzor úr segítségének köszönhetően, így a rehabilitációs osztályon is van átügyelő intenzív osztályos orvosunk. Az intenzív osztályon végzett munkavégzés egyébként mindig is védjegye volt a klinikánknak, az ott dolgozók hihetetlen erőfeszítéseit, minőségi gyógyító munkáját dicsérve. Amióta a klinikán dolgozom, az eltelt több mint húsz év alatt egyetlen olyan esetre sem emlékszem, hogy az intenzív osztályon fekvő betegnél felfekvés alakult volna ki. Bevallom, elképzelni sem tudom, hogyan képesek ilyen magas szintű ápolásra, hisz nincs elég kapacitásuk. Az osztályos nővéreinkről ugyanez mondható el, ők is kevesen vannak, túlfeszítettek. Annyi könnyebbségük a sürgősségi felállításával talán már van, hogy legalább a részeg sérültek nem hozzánk jönnek. Fontos szereplői az életünknek az adminisztrátorok is, akik önszerveződött hétvégi ügyeleti rendszerben dolgoznak, a digitális diktafonok leírását ők biztosítják, ami elengedhetetlen a prompt dokumentáláshoz. A csapat része még az ápolásvezetés, a gazdasági team, és a titkárnőm. Mindig hangsúlyozom, hogy addig leszek klinikaigazgató – hacsak más feltételek nem szabnak ennek határt – amíg a főnővérem, a gazdasági vezetőm, és a titkárnőm itt van, mert nincs még három olyan munkabírású ember, mint a Román Orsolya, a Németh Attiláné és a Bogyay Rita. Tegnap este például fél hétkor jöttem vissza a városból, keresgéltem a kulcsomat, mígnem a titkárnőm nyitott ajtót, aki addigra ugyancsak nem végzett a munkával. Aztán megláttam szemből a gazdasági vezetőt is, aki hasonló okok miatt volt jelen, és azért ez nem egyszer előfordult már. Meg kell említenem Bognár Ernő rendszergazda-informatikus kollégámat is, aki végigdolgozta a karácsonyi ünnepeket is azért, hogy a gépek telepítésével december 31-én estig végezzen. Minden munkatársam kivételes odaadással dolgozik, és ez nagy ajándék számomra.

-Mielőtt ma találkoztunk, egy kisebb műtéten volt jelen. Mennyit műt?

-Sajnos, nem eleget, pedig a műtőben tudok a leginkább kikapcsolni, és kizárólag az érdemi munkára koncentrálni. A sebész attól sebész, hogy operál. Az idegsebészetre szerintem különösen jellemző az, hogy folyamatos tréningre van szükség, mert minden műtétből lehet tanulni, sőt, ezt a manuális tevékenységet folyamatosan fejleszteni is kell. Kezdetben mindenki felépít magának egy sebészi portfóliót, aztán hogy az ebben foglaltak tartalma a későbbiekben miként változik, az függ attól is, hogy a szakmája merre fejlődik. Amikor a klinikára kerültem, az volt minden vágyam, hogy olyan vaszkuláris sebész legyek, aki nagyon sok aneurizmát operál. Akkoriban volt nálunk ötven ilyen műtét, most kétszáz van egy évben. Akkor mind az ötven nyitott műtét volt, most a kétszázból mindössze 15 ilyen.

Alapvető kérdés, hogy egy idegsebész a 21. században megteheti-e azt, hogy minden profilban jártas legyen. Egy jó darabig igent válaszoltam erre, azonban bekövetkezett egy generációváltás – ami egyébként Nyugat-Európában már rég lefutott – ami azt eredményezte, hogy ma már sokkal inkább a specifikáció jelenti a jövőt. Rendkívül boldog vagyok, hogy a nagy, rögzítést igénylő gerincműtéteket egy olyan európai szintű idegsebész vezeti, mint a Schwarcz tanár úr, aki manuálisan teljességgel megkérdőjelezhetetlen, ráadásul kivételes mentális és szorgalmi képességekkel is megáldotta a sors. Eszem ágában sincs azt gondolni, hogy ezeket az öt-hat órás instrumentált gerincműtéteket kiválóan meg tudom csinálni, és emellett még tudok koponya expert is lenni. Ezért is nagyon fontosak a teamek, ahogyan az is, hogy vezetőiket megbecsüljük, és így expert hálózatként működhet az idegsebészet.

-A Nemzetközi Neurotrauma Társaság élén is Ön áll. Az elnökséggel kapcsolatos teendők mennyire nyomják a vállát?

-Hú, most nagyon. / nevet – a szerk. / Nemsokára utazom Fokvárosba, a négy napos világkongresszusra, de előtte még egy kurzuson oktatok. Az Európai Idegsebészeti Társaságnak is tagja voltam, és annak igazgatójával, Susie Hide-dal - aki egyébként egy angol, már nyugdíjas idegsebész professzor lánya - sikerült nagyon jó kapcsolatot kialakítanom. Ő ezt a Társaságot egy hihetetlenül professzionális szervezetté alakította, és nagyon minimális honoráriumért vállalta azt, hogy a Nemzetközi Társaságnak is segít a professzionalitás felé történő elmozdulásban. Négy olyan business meetinget tervezünk – beleértve a nagy plenáris ülést is – amelynek során megpróbáljuk ezt az eseményről eseményre szerveződő csapatot egy tagsági alapon működő, komoly szervezetté alakítani. Sikerült megszilárdítanunk a kapcsolatunkat az Amerikai Neurotrauma Társaság hivatalos lapjával, ami egyben a világ vezető neurotraumatológiai lapja is, és négyes körüli impaktja van. Szeretném bevinni egy „B” lapnak a Magyar Ideggyógyászati Szemlét, ami szintén impakttal rendelkező angol nyelvű folyóirat, és ezzel párhuzamban az Európai Társaságnak a neurotraumatológiai alcsoportjába is próbálunk társult tagságot létrehozni a tagjaink számára. Több minden van tehát, ami nyugtalanít, holott ez nem jár sok munkával, annál inkább aggasztó gondolatokkal. Egyébként nehezen vettem rá magam ennek a világcégnek a vezetésére, mert azért a magyar csapat egy kis csapat, a tagok fele amerikai, és vezető amerikai professzorokból áll. Ráadásul a professzionalitás kialakítása alapjaiban sem egyszerű feladat.

-Hol tart az USA Védelmi Minisztériuma által támogatott pécsi kutatás, melynek lényege, hogy az enyhe koponyasérültek is nagyobb figyelmet érdemelnek?

-A kutatásaink több körben zajlottak, a Védelmi Minisztérium a Banyan INC nevű cégen, mint pályázón keresztül támogatta ezeket. Jó hír, hogy a Vigilant nevű kutatási program, ami a korai szakaszra fókuszált adatgyűjtési fázis lesz, normál klinikai studyként el fog indulni, valószínűleg már februárban, minden engedélyünk, szerződésünk megvan erre. Ez egy nagyon komoly bevételi forrása is lesz a klinikának, mert ez nem a klinikai tudás hozzáadott értékével meghatározott kutatás, hanem egy egyszerű, mezei klinikai study lesz. Ami nagyon örvendetes ebben az együttműködésben, hogy a Banyan folyamatosan bevont, és továbbra is bevon minket az eredmények közös elemzésébe. Egy szerteágazó kapcsolatrendszert sikerült kialakítanunk, a General Elektrickel is van egy bedolgozói szerződésünk - egy konzorciumi szerződés részmunkásaiként - ami azt jelenti, hogy részt veszünk egy neurotraumatológiai döntéstámogató rendszer kidolgozásában. A támogatott kutatásban generálódott adatoknak a General Elektric magyar szoftvercsapata által történő elemzése is egy folyamatosan permanenciában tartott kérdés. Az igazán nagy dobás az, hogy az európai nagy kutatási programban, az FP7-esben olyan nemzetközi kapcsolatokra tudtunk szert tenni, amelyek lehetőséget adnak további közös pályázatok beadására is. Az egyik ilyen terület például – amiben egyszerű közreműködőként veszünk részt – a traumával kapcsolatos hemosztázis zavarok vizsgálata. Van egy Tahiti nevű study, amibe mindössze néhány intézményt vontak be Európából, és úgy tűnik, hogy mi is résztvevői vagyunk. Ennek az a lényege, hogy egy nagyon drága helyszínen használt diagnosztikai eszközt, egy Rotem készüléket szállítanak hozzánk, amivel a véralvadászavarokat pontosan meg tudjuk határozni. Ennek életmentő jelentősége van a mi sürgősségi területünkön. Nagy lehetőségek vannak még az együttműködésre a biomarkerek vizsgálatában, főként a krónikus demenciához kapcsolódóan, azon biomarkereké, amik egy stroke lezajlása után sok évvel később jelennek meg. Ide kapcsolható az az elemzés is, amit mi a saját, koponya agysérült adatbázisunkon folytatunk a Diagnosztikai Központtal. Ezek a súlyos agysérültekre vonatkozóan az agysérülésnek a körülményeit, a morfológiai, MR képeken való megjelenését, továbbá a várható kimenetel, és a terápia hatékonyságának a kapcsolatát vizsgálják.

-A Nemzeti Agykutatási Program hogyan illeszkedik ebbe a kutatássorozatba?

-A NAP-nak két pillére van, amiben mi szereplünk. Van egy klinikai kutatási pillér, ahol főként az enyhe sérülésekkel kapcsolatos magatartási, kognitív deficitet, a megjelenő biomarkereket, illetve az MR-képek változását vizsgáljuk, míg a másik pillérben állatkísérletes vizsgálatok történnek. Fontos tudni, hogy az alapkutatás egyfajta, szinte már önmagáért folyó hobbivá teljesedett ki bizonyos területeken, és sajnos, a neurotraumatológiai vizsgálatok is ezek közé tartoztak. Ez azt jelenti, hogy harminc év alatt egyetlen olyan alapkutatási eredményt sem sikerült leírni, amiből a betegeink profitálhattak. Az elmúlt évtized felismerése, hogy az alapkutatás igazi értelme a transzlációs kutatásokban van, így az az alapkutatás bír klinikai relevanciával, ami olyan paramétereket vizsgál, amelyek a klinikumban is tetten érhetőek, tehát a feltett kérdéseknek van klinikai relevanciájuk. A NAP óriási lépést tett azzal előre, hogy behozott egy olyan MR-készüléket, ami alkalmas részben a finom szerkezetnek, részben a kémiai összetevőknek és bizonyos reakcióknak az elemzésére úgy, hogy ugyanolyan típusú szovftverek működtetik, mint amik a nagy, klinikai vizsgálatra szolgáló MR-eket. Ugyanazon kérdések elemzésére nyílik mód ezáltal, így egy közös koordinátarendszerbe helyeződnek az alapkutatások, a patkányokon végzett vizsgálatok eredményei is. Az MR mellett a biomarkerek szerepe is hasonló nagyságrendű. Ha kísérleti körülmények között egy állat megsérül, bizonyos fehérjelebontási termékek mennyisége megszaporodik, és ebből lehet következtetéseket levonni. Mivel ugyanez a marker az embernél is megszaporodik, így a jelenségek, és az azokra adott terápiák válasza is összekapcsolhatóvá válik. Az alapkutató és a klinikus így végre közös nyelvet beszél, és az eredményeket is együtt interpretálhatják.

-Ön jelenleg fókuszál-e egy bizonyos kutatási témára?

-Engem főként az enyhe koponyasérülés azon aspektusa érdekel, amit rövid távon nagyon nehéz vizsgálni. Manapság sokan csinálnak karriert, PhD-t abból, hogy ha valaki megkarcolja a fejét, akkor negyven év múlva dementálódik. Ez egy divatos téma. Azt már régebben is tudtuk, hogy az ismétlődő ütések következtében például a bokszolóknál kialakul a dementia pugilistica, tehát ezek a minor sportsérülések ténylegesen veszélyeztetik a kognitív képességeket, és vezethetnek egy viszonylag korai dementálódáshoz az érintettek nagy százalékában. Vannak bizonyos elképzeléseim arról, hogy ez miért van így, de állatkísérletes körülmények között ezt nagyon nehéz bizonyítani...

A cikk folytatódik az Orvoskari Hírmondó 2016. februári számának 11. oldalán

Hírarchívum