Hírek

Egyéb hírek - 2015. január 6, kedd

Harmónia – kattintásnyira

- interjú dr. Fodor István csíkszeredai fül-orr-gégész főorvossal

Amikor megkerestem, éppen a Hargita fehér csúcsait nézte, és azon töprengett, ideje lenne lencsevégre kapnia a hófödte magaslatokat. Az ősz végi-tél kezdeti időszakot amúgy is nagyon kedveli, hisz ezek az átmenetek harmonikus szín-kavalkádot teremtenek számára. Ilyenkor autóba ül, és elindul. Tervezetten kicsit korábban, mint ahogyan a rendelése indul, hogy még legyen ideje meg-megállni, megérezni, és elkapni a fontos pillanatokat. De van, hogy „gépen száll fölébe”, így adva sajátos rácsodálkozást a látottakra, a Székelyföld semmivel sem összehasonlítható csodáira. A harmóniáért megy. Minden egyes kompozíciójában ezt keresi. Nem a sikert, az elismerést, csak ezt az apró örömöt, ami mára már másokévá is lett.

-Amikor útnak indul, előre eltervezi, hogy mit fog fotózni, vagy átadja magát a meglepetéseknek?

-Mind a két változat érvényes. Van olyan, hogy autózás közben megragadja valami a figyelmemet, amit aztán lefényképezek, és előfordul az is, hogy szándékoltan megyek egy helyre, mert tudom, hogy ott jó kép születik. Utóbbi esetben már egy kész, megkomponált képet látok magamban, a táj egy részletét, ahogy aztán az később a fotón megjelenik. Ez amolyan „fénykép formájú csőlátásszerűség”, ami a fejemben van. Fontos, hogy az általam elképzelt kompozícióhoz a körülmények is adottak legyenek, elsősorban a megfelelő fényviszonyok, így aztán egy-egy helyre többször is visszatérek.

-Látott mostanában olyasmit, ami megragadta a figyelmét, amiért majd visszatér?

-Igen, most egy gyimesi utazást tervezek, és ezt addig nyélbe szeretném ütni, amíg tart az ősz-tél találkozás. Nagyon szép, gazdag és vegyes a táj arrafelé, néhány éve már jártam ott, igaz, akkor még októberben, és nagyon megragadott. De nemcsak a fotók miatt jó ott lenni, hanem a személyes élmények miatt is.

-A repülőgépes útjait attól függően szervezi, ráér-e a barátja, Elekes Sándor, aki vezeti a kisgépet?

-Igen, meg attól függően is persze, milyen az időjárás. Két évvel ezelőtt, egy őszi napon repültünk fel először, amolyan próbaképp. Gyönyörűen sütött a nap, kristálytiszta volt a levegő, nagyon inspiráló volt minden. Már az első felvételek is nagyon szépek lettek, anélkül, hogy technikailag készültem volna erre, holott egy műanyag felületen át kellett fényképezni, ami ráadásul egy görbe felület, és mindenközben mozgott is a gép, 150 km/órás sebességgel. Igazán ez a spontaneitás lelkesített tovább. Tetszett, hogy gyorsan kell reagálni, még akkor is, ha a pilóta barátom azért megtette, hogy vissza-visszatért egy-egy pozícióba.

- Alapvetően bíbelődő típus, vagy általában pontosan, és viszonylag gyorsan tudja, mit akar, és már kattint is?

- Alapvetően gyorsan döntök, ugyanakkor vannak témáim, amelyekhez visszatérek, és tökéletesítem őket. Ez a szándékom ugyanakkor sokszor kútba esik, mert valahogyan mindig a legelső felvétel bizonyul a legjobbnak. Rájöttem, hogy túlkomplikálni ezt sem jó.

- A természetnek mely jelenségei vonzzák leginkább: egy faág, egy helycsúcs, vagy a színek, fények összhatása egy-egy tájjelenetben?

- Nem annyira az apró részletek a fontosak számomra, sokkal inkább az összhatás, a táj esztétikuma érdekel.

- Minden egyes fotóján átsugárzik a harmónia. Ez a lelkéből fakad, tehát Ön egy kiegyensúlyozott, harmóniában élő ember, vagy pedig óhajtja ezt az egység-élményt, és azért törekszik alkotásaiban erre?

- A kérdés mindkét részére igennel tudok válaszolni. Kiegyensúlyozott embernek gondolom magam, ugyanakkor áhítozom is a harmóniára, és arra, hogy ezt megmutassam másoknak is. Nem exhibicionizmusból, sokkal inkább a megosztás élményéért. Ezt a tájat mindannyian látjuk, de igazán csak úgy irányulhat rá a figyelem, ha meg is jelenítjük. Azt tapasztaltam, hogy amit én szépnek látok, az másoknak is szép, és ez megnyugtató visszajelzés számomra.

Ami még fontos üzenet lehet a fotók által, hogy meg kell próbálni mindenben meglátni a szépet.

- Azt csiripelik a madarak, hogy Ön nagyon igényes ember, a szépség, a tisztaság, a nyugalom a hétköznapjaiban is fontos, azon a fül-orr-gége osztályon is, ahol dolgozik, Csíkszeredán.

- Talán épp azért, mert alapvetően ez nem egy megnyugtató hely egy olyan embernek, aki betegen érkezik ide. Húsz éve vagyok itt, az épület, a Megyei Kórház, amiben dolgozom, Csíkszereda legrégebbi épülete. Szerencsére sikerült nagyon szépen renováltatni, a saját ízlésemnek megfelelően, a nyílászáróktól kezdve, a padlón, a csempéken át mindent magam választhattam. A személyzet kiválasztásában is volt szerepem, azok maradtak, és olyanok jöttek, akik megfeleltek az én szempontjaimnak.

- A fotósok, fotóművészek zöme a természetfotózásból indul, aztán a pályájuk későbbi szakaszában jutnak el a szociofotókig. Azt gondolná az ember, utóbbi a nehezebb műfaj. Ön fordítottan járja ezt az utat, a szocio műfajjal kezdte. Miért?

- Fiatalabb koromban forradalmibb gondolkodású voltam, pedig akkoriban egyszerűbb lett volna tájakat fényképezni, hisz az akkori kemény, diktatórikus rendszer nehezen tűrte a koldusokról, a hétköznapokról készült fotókat. Nyomasztó, sötét évek voltak ezek a 80-as évek, amikor én egyetemista voltam, a falurombolással, a városrészek lebontásával. Akkoriban barátaimmal jártuk a nagyvárosokat, Marosvásárhelyet, Kolozsvárt, de nem azért fotóztunk, mert célunk volt vele, egyszerűen csak érdekeltek a történések.

- Mégiscsak nehezebb lehetett a fontos pillanatokat elkapni ezekben a helyzetekben, sokkal inkább, mint most, a természetben, hisz utóbbi esetben a visszatérésnek adott a lehetősége.

- Ez így van, de azért ugyanazt a tájat sem lehet kétszer ugyanúgy lefényképezni. Más az esti fényben, más reggel, és többször csalódtam, amikor azt gondoltam, ha visszamegyek másnap, akkor is jól sikerül. A pillanat varázsa itt is érvényesül.

- Meddig fogja még a természetet fotózni? Gondolkodik korszakokban?

- Nem gondolkodom, ahogyan nem tartom fotóművésznek sem magam. A kiállításokra sem készültem, így alakult, ez most nekem jó, ezt szeretem, de nincsenek hosszabb távú terveim vele.

- Pedig díjakat is nyert fotóival, elég csak a Marosfő című képére gondolni, ami az Év fotója címet kapta a Csodálatos Székelyföld portál hirdette természetfotó pályázaton.

- Igen, de ez az elismerés olyan, mintha nem is nekem szólna, hanem valaki másnak. Egyelőre naiv módon veszek részt ezekben a történésekben, és talán jobb is így.

- Facebook-oldalán láthatók csodásabbnál csodásabb fotói. Ez a naplója?

- Igen, ez azért fontos, mert nem mindig emlékszem pontosan arra, mi, mikor történt. Ez a napló emlékeztet, egyben segít abban, hogy dokumentáljak is.

- Hány éve foglalkozik komolyan ezzel a hobbival, azaz mióta viszi tudatosan magával a fényképezőgépét?

- Mindössze két-három éve viszem magammal a gépemet, és azóta osztom meg másokkal is az élményeimet. Az már előtte is előfordult, hogy diaporáma vetítéseket rendeztünk nagyobb társasággal, de csak szórakozásból.

- Összeszámolta, hány fotó született ebben a két-három évben?

- Összesen huszonkétezer, ezt azért tudom ilyen pontosan, mert a legutóbbi gépemen van számláló.

- Azt is pontosan tudja, hány fényképezőgépe volt eddig?

- Hét-nyolc biztosan. Az utóbbi időben jó minőségű, középkategóriás masinákat vásárolok. A mostani egy olyan, aminek a felbontása elérte a régi filmes gépekét, azt a bizonyos 24x36 milliméteres filmkockát.

- Örül-e annak, hogy immár Pécsett is láthatóak a fotói?

- Ennek külön örülök, ahogyan a kolozsvári tárlatnak is, ami Tompa Gábornak, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-főrendezőjének unszolására jött létre. Ez a kolozsvári bemutatkozás már megtörtént, amikor találkoztam Gerlinger Imre professzor úrral egy konferencián. Az ő ötlete volt, hogy ez a kiállítás itt is látható legyen, Pécsett, azok után, hogy megtekinthető volt az őszi, magyarországi kongresszuson is. Várakozáson felüli élmény volt ott lenni a megnyitón, mert sokan eljöttek, és igazán kedvesek voltak. A képek vándorlása ezután is folytatódni fog, mert a Pécsi Fotóklub is szeretné kiállítani őket, várják még Kaposváron, Szegeden és Kecelen is. Januárban a székelyudvarhelyiek láthatják majd, és remélhetőleg valamikor a csíkszeredaiak is, mert itt, helyben még nem volt tárlatom. Célom a bemutatással az, hogy aki nem ismeri a székelyföldet, legalább így, fotókon keresztül közelebb kerülhessen hozzá. Aztán egyszer hátha kedvük szottyan el is jönni, hogy élőben láthassák ezt a csodát.

Az interjút készítette: Schweier Rita
Az írás az Orvoskari Hírmondó decemberi számában olvasható:

http://aok.pte.hu/hu/hirmondo

Fodor István légifotói a Facebook-on

Fotózni földön és levegőben - a Székelyhon cikke Fodor Istvánról

Hírarchívum