Hírek

Egyéb hírek - 2020. június 18, csütörtök

"A jelenben dolgozunk, a jövőt alakítjuk"

A PTE Általános Orvostudományi Kara Magatartástudományi Intézetének jelmondata jól kifejezi az oktatás azon tulajdonságát, hogy a jelenben ráfordított munka, idő és erőforrás mennyisége és minősége a jövő minőségét határozza meg.

Az oktatásfejlesztés a PTE ÁOK-n mindig is előtérben volt – ami egy felsőoktatással foglalkozó intézmény révén szinte magától értetődik. Ehhez mindenki a legjobb tudása szerint járult hozzá eddig is, legyen szó oktatóról, hallgatóról vagy oktatást segítő adminisztratív munkatársról. Az innovatív ötleteket és a kreatív megoldásokat az intézmény legkülönbözőbb szervezeteiben vezették be és alkalmazták. Az utóbbi időben – az ismert körülmények miatt – még inkább előtérbe kerültek, sürgető szükségességgel merültek fel az oktatásfejlesztéssel kapcsolatos kérdések, és nem csupán a digitális oktatás kapcsán. Ezekről a kérdésekről, és a Magatartástudományi Intézet előtt álló feladatokról beszélgettünk az intézet vezetőjével, dr. Csathó Árpád egyetemi docenssel és korábbi vezetőjével, dr. Füzesi Zsuzsanna egyetemi tanárral, aki jelenleg az Orvosi Oktatásfejlesztési és Kommunikációs Tanszéket vezeti.

 

Szabó Gábor írása

 

Mit kell tudni a Magatartástudományi Intézetről, ha oktatásról beszélünk?​

Cs.Á.: A Magatartástudományi Intézet olyan, az orvosszakma gyakorlásához elengedhetetlenül szükséges ismereteket oktat, mint az orvosi etika, az orvosi antropológia, orvosi szociológia, az orvosi pszichológia és a neuropszichológia. A diszciplináris oktatás ellenére, ez nem egy fragmentált ismerethalmaz. Törekszünk arra, hogy a tárgyaink által nyújtott ismeretek szintézist alkossanak, annak érdekében, hogy egy sok-szempontú, de egységes és a gyakorlatban hasznosítható modelljét nyújtsuk az egészséges és a beteg ember viselkedésének, valamint a gyógyítás társadalmi, kulturális és emberi jellemzőinek. Mindemellett, az Intézet oktatási célkitűzése kiterjed olyan készségek fejlesztésére, amelyek a Képzési és Kimeneti Követelményekben meghatározottak. Ilyenek például a kommunikációs készségek, az empátia, a stresszkezelés, a konfliktusok megelőzése, az agresszió kezelése és a sor hosszan folytatható.

F.Zs.: Mindezek beépítése az orvostanhallgatók szocializációs folyamatába azonban nem lehet egy intézet feladata. A nálunk kapott ismeretek és gyakoroltatott készségek beépülése a hallgatók személyiségébe, orvosi szerepkészletébe a klinikumban történik meg, vagy kerül zárójelbe. A klinikus, mint szerepmodell nagymértékben hat a hallgatókra. A klinikai környezetben tapasztaltak húzzák alá vagy vetik el az együtt érző orvoslást, a helyes orvos-beteg kapcsolatot, vagy éppen „engedik meg” a rugalmas és kritikus gondolkodást, mutatnak rá a gyors döntéshozatal fejlesztésének igényére, de akár a munka-magánélet kényes egyensúlyának megtartására is, mely például a kiégést előzheti meg.

Az oktatási keretek és módszerek szisztematikus és tudományos igényű fejlesztése lehet a következő lépés, amelyek kialakítása részben a Magatartástudományi Intézethez köthetően indult el. Mi volt az alapgondolat, ahonnan kiindultak ezek az elképzelések?

F.Zs.: Az oktatás változtatásának kari szükséglete és igénye nem mostanában fogalmazódott meg. A világon a legtöbb helyen – lássuk be – elképesztően konzervatív struktúra és gondolkodásmód szerint zajlik az oktatás. Hiába robbant be az internet a világunkba lassan három évtizede, még mindig az információ átadásra helyezik szinte mindenütt a hangsúlyt az alapfokú oktatástól a felsőoktatásig. Ez valahol érthető, mert az óvodapedagógustól az egyetemi tanárig a legjobb szándéktól vezérelve szinte mindenki úgy gondolja, az ő felelőssége a megnövekedett tudás átadása, megosztása a gyerekekkel, a hallgatókkal. Márpedig az információrobbanással, a tudásmennyiség növekedésével nem tud lépést tartani a legokosabb, legszorgalmasabb oktató sem, és a hallgató sem képes azokat befogadni. És miért is kellene? Már régen itt az ideje másként feltenni a kérdéseket, és azokra válaszokat találni.

Ezért jött létre az Orvosi Oktatásfejlesztési és Kommunikációs Tanszék?

F.Zs.: Részben igen. A 21. századot a tanulási agilitás korának is nevezik. Ez már többet jelent, mint az élethosszig tartó tanulás, ahol egy jól meghatározott ösvényen haladva bővítettük folyamatosan a tudásunkat. Ahhoz, hogy teljesen másként tekintsünk a tanulásra, a tudás megszerzésére és annak átadására, első lépésben a szervezeti kultúrát is alakítanunk kell. A kultúra – egy olyan tudásalapú szervezetben is, mint a mienk – nagyon nehezen változtatható, de enélkül semmilyen lényeges dolog nem fog történni. Az egyik menedzsment guru (Peter Drucker) mondása, hogy a „kultúra megeszi a stratégiát reggelire”. Ha úgy tetszik, ez az alapja a többi változásnak a karon is. A szervezeti kultúra fejlesztése során olyan folyamatokat indítottunk el képzéseink segítségével, amelynek mi is tanulói, részesei vagyunk. Az együtt megélt élmények, a közös gondolkodás hozzásegítenek az egyéni és szervezeti önismerethez, új célok, módszerek és sok-sok kérdés megfogalmazásához. Számos kolléga számára ismerős „A kiemelkedően eredményes emberek 7 szokása” képzés, amely nagyon szerethető program. Mind a munka, mind a magánélet területén életszerű, megvalósítható, eredményességet hozó eszközt ad a kezünkbe – ha azt gyakoroljuk. Sokkal keményebb „A vezető négy kulcsszerepe” képzésünk, amely a vezetők komplex feladataira világít rá. Ha úgy tetszik, ezekkel a képzésekkel, és az erre épülő gyakorlattal alapozunk a tanulási kultúra váltáshoz.

A tanszék nevében szerepel a kommunikáció kifejezés is.

F.Zs.: Azt, hogy a kommunikációnak egész életünkben milyen jelentősége van, nem kell magyarázni. Azt pedig pláne nem, hogy az egészségügyben dolgozók munkájának eredményességére milyen hatással van az orvos-beteg vagy akár az egészségügyi teamen belüli megfelelő kommunikáció. Ez azonban nem velünk született készség, lehet és kell is fejleszteni. Miseta dékán úr 2017-ben a tanszék egyik legfontosabb feladataként ezt tűzte ki, mégpedig azzal, hogy nem csupán a hallgatóknak „kell” gyakorlati kommunikációs készségeket tanítani, hanem már az ellátásban dolgozók kommunikációs kompetenciáit is fejleszteni szükséges.

Hol tartanak ebben?

F.Zs.: Egyrészt a „7 szokás” képzés keretén belül tanítjuk, és mi is folyamatosan gyakoroljuk az ún. aktív meghallgatás, az empatikus figyelem szokását. Ez egy elég ütős rész szokott lenni a tréningeken, nagy „aha” élményekkel, de sem az egyéni életünkben, sem szervezeti fejlődésben nem boldogulunk e készség nélkül.

Másrészt egy korábbi kommunikációs pilot-programra építve a hallgatóknak egy olyan kurzust fejlesztettünk ki három intézet kollégáinak önkéntes részvételével, amely a kommunikáció gyakorlati oktatását végzi, témájában a rossz hír közlésétől az interkulturális kompetenciáig, igazi személyes megélésre is lehetőséget adva a hallgatóinknak. Ezt az együttműködést, melyet a Magatartástudományi Intézet kezdeményezett és talált kiváló partnerekre az Alapellátási, valamint az Egészségügyi és Nyelvi Kommunikációs Intézet munkatársaiban, szinergia projektnek neveztük el. Szinergia volt a javából, mert szakmailag elképesztően izgalmas, energetizáló egy évet töltöttünk együtt a kurzus kidolgozása alatt mi magatartáskutatók, orvosok és nyelvészek, átadva egymásnak a tudásunkat, formálva saját szemléletünket. A gyakorlati órákat azóta is közösen tartjuk. Mi ez, ha nem a vágyott, sokszínűségen, együttműködésen alapuló szervezeti és tanulási kultúra?

Harmadrészt a Klinikai Központ felkérésére a teljes SBO-csapatnak kommunikációs képzést tartottunk kis csoportokban, mely komoly kihívás volt a számunkra. Lássuk be, ha valaki nekem azt mondaná, hogy két-három évtizedes egészségügyben töltött szakmai munka után üljek be egy képzésre „okosodni”, hát lehet, hogy komoly ellenállás lenne bennem. Azt hiszem a résztvevők többsége megértette, hogy mennyire tiszteljük a munkájukat, tudásukat, de a kommunikációs skillek fejlesztése, a konfliktusok kezelésének képessége az ő munkájuk megkönnyítése érdekében történik, és reméljük, tudnak is belőlük hasznosítani. Mint mindenben, itt is sok múlott a vezetőn, aki példamutatásával jelezte, hogy ez egy fontos feladat.

Hogyan tovább? Mi az a tanulási kultúra?

F.Zs.: A dékáni vezetés egy nagy ívű stratégia mellett kötelezte el magát, ennek első jelentős pillére a tanulási kultúra koncepció, melynek kidolgozásában és megvalósításában részt venni izgalmas kihívás. Egy kiváló szervezetben, mint amilyen a PTE ÁOK, a tanulást ugyanis minden szereplő számára stratégiai céllá kell tenni. Kultúra persze most is van, hiszen ahogyan „éljük a mindennapi életünket, tesszük a dolgunkat”, az maga a kultúra. Ezt nem „váltani kell”, vezényszóra nem is lehet megtenni, hanem olyan ütemben alakítani, fejleszteni, amelyre a szervezet képes. Persze ehhez szükség van a kar számára jövőképre, célokra, vezetői akaratra, határozott döntésekre, de legalább ennyire az oktatók és hallgatók elköteleződésére, felelősségvállalására is, bátorságra.

A tanulási kultúra elsősorban paradigmaváltás abban, ahogy az oktatásunkat tovább szeretnénk fejleszteni. Az oktatók oldaláról ez úgy néz ki röviden, hogy a „mit” kérdése mellett a „hogyan” is szükségessé válik. A hallgatóknak pedig, ha partnerré lépnek elő, sokkal nagyobb felelősséget kell vállalniuk a saját tanulásukban, fejlődésükben. Ezt csak a belső motiváció felkeltésével lehet elérni, külső kényszerrel biztosan nem.

CS.Á.: Ehhez számtalan eszköz létezik. Ha röviden szeretném összefoglalni, akkor a legtöbb motivációt erősítő pedagógiai módszertan a tananyag feldolgozásának aktív, önirányítottabb feldolgozását hangsúlyozza. Az új oktatási megközelítések célja az árnyaltabb, személyesebb ismeretszerzés. Ezt a célt olyan tanulási helyzetek megteremtésével érhetjük el, amelyek konstruktív vitát, kooperációs készséget, csoportban történő feladatvégzést igényelnek. Ha csak a vita szerepét emeljük ki, akkor annak a motivációra gyakorolt hatása azt hiszem mindenki számára ismert, hiszen egy jó vita általában nem száraz, hanem érzelmileg is felkavaró, így a vitatéma személyesebbé válik, és erősebb, hosszan tartó emlékként él bennünk. Ráadásul az ilyen tanulási folyamatban való részvétel során, a résztvevő kompetenssé válik a szakmai problémák kooperatív megoldásában, és hatékonyabb lesz a tudástranszfer terén.

Az alapelv továbbra is az, hogy a motiváció és a teljesítmény között általában szoros összefüggés van, tehát a személyes motiváció megteremtésének vitathatatlanul nagy a jelentősége. A személyes elhivatottság erősítése a tanulásban természetesen nem egyszerű, tekintve a számtalan eltérő attitűdöt, hátteret, érdeklődési kört, amivel a hallgatók rendelkeznek. Logikus azt feltételeznünk, hogy ez a gazdag motivációs háttér, akkor aknázható ki a legteljesebb mértékben, ha az oktatási módszertanunk palettája kellőképpen sokszínű. Nincs szó tehát a tradicionális és a modern oktatás dichotóm jellegű szembeállításáról. A sokszor kritizált frontális oktatás módszere is lehet hatékony és inspiratív. Amit mi inkább hangsúlyozunk, az a pedagógiai változatosság. Nem az én gondolatom, de érdekes kijelentésnek tartom azt, hogy uniformizált oktatás, uniformizált munkaerőt eredményez. Ez utóbbi pedig egészen biztos, hogy nem lehet a célunk; az egyetem utáni szakmai környezet ennél lényegesen változatosabb és sokrétűbb szerepvállalást igényel, amiben igazán csak egy sokoldalú képesség profillal rendelkező személy állja meg a helyét. 

Tervezik-e hallgatók bevonását az oktatási módszertan fejlesztésébe, akár közvetlenül, akár igényfelméréseken, rájuk vonatkozó lekérdezéseken keresztül?

Cs.Á.: Egyértelmű igen a válasz a kérdésre. Jelenleg egy olyan oktató-hallgató együttműködési koncepción dolgozunk, amelynek célja, hogy a konstruktív párbeszéd erősebb legyen a két partner között. Az oktatás és a tanulás minőségével kapcsolatban jelenleg az értékelő típusú visszajelzés a domináns. Például, a hallgatói visszajelzések szempontjából inkább a zárt kérdéseken alapuló, anonim feedback kérdőívek jelentik a visszajelzés bázisát. Ezt kiegészítve próbáljuk most összefogni mindazokat az intézeti kezdeményezéseket, amelyek nyitottabb kommunikációs csatornákon, párbeszéd alapon működnek. Nem a legszorosabban, de azért ide tartozik egy új kezdeményezésünk is: a jelen évtől kezdve azok a hallgatóink, akik mind az öt kötelező tárgyunkból kiválóan teljesítettek, díjban részesülnek. Ez elsősorban egy pozitív visszajelzés a nagyszerű tanulási tevékenységért, de hosszabb távon valószínűleg szorosabb, pozitív attitűdű kapcsolatot eredményez az intézet és a hallgatók között. Ez pedig előfeltétele, hogy egy olyan nyitott és őszinte közeg jöhessen létre, amely elbírja akár az éles vitákat is.

Mi várható a klinikai vonatkozású gyakorlati oktatással kapcsolatban, mennyire tűnik ez a terület bevonhatónak az oktatásfejlesztésbe (akár személyi, akár intézményi szinten)?

Cs.Á.: Ez a kérdés az egyik legfontosabb célkitűzésünkre irányul. A klinikai területekkel történő oktatási és tudományos integráció érdekében erőforrás koncentrációt hajtottunk végre. Világosabban fogalmazva, az elmúlt hetekben alakult meg a Klinikai Magatartástudományi Tanszékünk, dr. Karádi Kázmér vezetésével. Ennek az előzménye az, hogy a Magatartástudományi Intézet munkatársai közül mindig is sokan vettek részt klinikai orientációjú kutatási és oktatási projektekben. Több kollégánk végez kutató-fejlesztő tevékenységet a diagnosztika, a rehabilitáció, illetve a magatartási intervenciók lehetőségeivel kapcsolatban. Az ezeken a területeken szerzett tapasztalataik jelentik az oktatási profilunk egyik legfontosabb szeletét. Ami eddig talán kevésbé volt jelen, az egy integratív megközelítés, amely a számos klinikai magatartástudományi projektet, illetve kezdeményezést áttekinti, a tapasztalatokat összegzi. Az új tanszék fő célja tehát az, hogy egységesebb irányítás és szakmai ernyő alá vonja az intézetben zajló klinikai oktatási és kutatási tevékenységet. A tanszéki koncepció része természetesen az, hogy a magatartástudományi elméletek és a klinikai gyakorlat közötti áttétel folyamatosabb, könnyebb és hitelesebb legyen.

Hol tart most az intézet oktatásfejlesztési folyamata? Mik a legközelebbi tervek?

Cs.Á.: Az oktatásfejlesztésünk főbb szakaszai közé tartozik egy integratív típusú oktatási modell kidolgozása, a legfontosabb magatartástudományi készségek meghatározása, valamint az ezeket közvetítő módszertani csatornák fejlesztése, azaz oktatásmódszertani és technológiai profilunk szélesítése. Oktatásmódszertani fejlesztés alatt értjük mindazokat a pedagógiai elemeket, amelyekre a fentiekben már utaltunk a tanulási koncepció kapcsán. Mindemellett az oktatásunk technikai hátterében is erősödünk. Például a Modern Városok Program keretein belül valósulhatott meg egy olyan korszerű, audiovizuális-kommunikációs labor fejlesztése, amely kiváló technikai feltételeket fog teremteni orvos-beteg kommunikációs helyzetek gyakorlására. A labort még nem „laktuk” be teljesen, mert a járvány sajnos közbeszólt, de az elkövetkező évben remélhetőleg az oktatóink és a hallgatóink is birtokba veszik. Mindemellett ha technológiai innovációról beszülünk, akkor a robotikai fejlesztésre is tudok példát említeni. A PTE Alkalmazott Adattudományi-és Mesterséges Intelligencia Csoportjával közösen (dr. Feldmann Ádám vezetése mellett) valósul meg egy olyan chatbot fejlesztés, amelynek lényege, hogy rövid tananyagtartalmak kérdezhetők le egy chatbot alkalmazás segítségével. Kiváló oktatást kiegészítő, technológiai megoldás lehet, főleg fogalmak, definíciók, rövid szakmai anyagok átadása során.  

 

A beszélgetés folytatása hamarosan következik.

Hírarchívum