Hírek

Csak a szervezeti egység oldalon megjelenő hír - 2020. március 20, péntek

Helyesen aggódni

A jelenlegi súlyos járvány teljesen új helyzetek elé állít bennünket. Valószínűleg mindannyian átéltünk az elmúlt hetekben lelki végleteket: időnként alulbecsültük a helyzet súlyosságát, aztán megijedtünk az újabb hírek hallatán, majd fokozatosan kezdtük reálisabban látni a veszélyeket, s azt, hogy mit is kell tennünk. Vészhelyzetekben természetes, hogy nyugtalanabbak vagyunk, és ilyenkor különösen fontos, hogy figyeljünk másokra, de önmagunkra is.

Szokatlan helyzeteket teremt például, hogy a járvány kapcsán aggódunk idősebb családtagjainkért, sőt kollégáinkért is. Az aggodalmunk megalapozott, mert kockázatuk többszöröse a fiatalabbakénak. Nem könnyű jól reagálnunk ezekre a helyzetre – sem az időseknek, sem nekünk. fiatalabbaknak.

Az idősek váratlanul függő helyzetbe kerültek. Ha nem akarnak túl nagy kockázatot vállalni, mások segítségére szorulnak. Megértem, hogy ez nem könnyű, hiszen nem szívesen adjuk fel az önállóságunkat. És az idősebbek most váratlanul, kikerülhetetlenül ebbe a helyzetbe kerültek.

Nemcsak elmélkedem ezekről a kérdésekről, hanem nap mint nap meg is élek hasonló problémákat. A szüleim elmúltak 80 évesek. Szerencsére egy városban élünk. Meg tudom oldani, hogy gondoskodom róluk. Több mint egy hete megbeszéltük, hogy nem mennek ki a házukból, csak a kertjükben dolgozgatnak. Néhány nap múlva anyám egyszer még próbálkozott, hogy mégiscsak elmennének bevásárolni… Magam is meglepődtem, milyen határozottan állítottam le, hogy „szó sem lehet róla”. (Ez a hangnem egyáltalán nem jellemző a kapcsolatunkra.) Aztán persze hamar rájöttem, nem akarja, hogy túl sok terhet vállaljak magamra. Tegnap pedig egy kora reggeli bevásárlásnál a parkolóban egy pillanatra megdöbbentem, mert apám autóját és mellette őt vettem észre. Aztán kicsit közelebb érve láttam, hogy mégsem ő az, csak megtévesztően hasonlított rá. Egy pillanatra azt hittem, nem „fogadott szót”, aztán elszégyelltem magam, hogy én nem bízom eléggé benne. Vicces, hogy az aggodalmam milyen könnyen tévútra vitt.

 

Szokatlan a helyzet, hogy a szüleinket, idős kollégáinkat kell korlátoznunk, akik iránt szeretetet és tiszteletet érzünk. Fontos azonban ezt úgy tennünk, hogy ne gyámkodásnak érezzék; hogy meg lehessen beszélni, ez miért érdeke mindannyiunknak, és ők is elmondhassák, nem könnyű nekik.

Mert ezek a hétköznapi problémák összehasonlíthatatlanul kisebbek, mint azok a szélsőséges helyzetek, amelyek akkor alakulhatnak ki, ha egyszerre sokan lesznek súlyos betegek, és dönteni kell, hogy az egészségügyi ellátó rendszer korlátozott erőforrásait kik kapják meg, és kik ne. Minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk azért, hogy lassítsuk a veszélyes kór terjedését, és ez mindannyiunk felelőssége! Igen, az idősebbeké is! De mindeközben fontos, hogy a félelmeink ne tompítsák el emberi érzékenységünket. És ebben sokat tudunk egymásnak segíteni azzal, ha türelmesek vagyunk, ugyanakkor határozottan ki is állunk azok mellett az irányelvek mellett, amelyekről tudjuk, hogy közös érdekeinket szolgálják.

 

Tiringer István

Hírarchívum