Hírek

Portrébeszélgetések - 2019. július 4, csütörtök

„Szerencsés véletlenek sorozatából állt az életem”

- portrébeszélgetés dr. Krommer Károllyal, a Klinikai Központ Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájának emeritus professzorával

Messziről láttam, hogy délcegen ül egy elegáns úr a padon és újságot olvas. Sejtettem, hogy ő lehet, de közelebb lépve hozzá, bevallom, zavarba ejtett az, amilyen fiatalos gyorsasággal és kellemmel felállt, hogy üdvözöljön. Olyan volt, akár egy grófi család sarja, aki az egyik filmjelenetből épp a Szülészeti Klinikára tévedt. Mondta, hogy nem bírja a meleget, ezért le is telepedtünk az árnyékba egymás mellé. Miután megnyugtatott, hogy jól van, hamar rendbe jött a legutóbbi betegségéből, a kezembe adott egy levelet, amit az egyik ötödéves tanítványától kapott az egyik előadása után. A hallgató arról írt, milyen megejtő volt számára az a néhány mondat, amit a betegekkel való emberi bánásmódról, a gyógyítás alázatáról és a hazaszeretetről mondott a professzor úr, és ez miként segíti majd őt a döntéseiben, valamint a későbbi pályája során. Sietve hozzátette, hogy nem dicsekvésből hozta el, hanem azért, hogy hangsúlyozza: a szakmai tudás átadása mellett legalább olyan lényeges, hogy az életre is adjon útravalót a tanár, bár ez mostanság már egyre kevésbé jellemző. Szomorúan nyugtázza, hogy minden elgépiesedett, így az egészségügy is, amit több alkalommal betegként is kénytelen volt megtapasztalni. Ezért még elkötelezettebben hinti tapasztalatait a diákok körében, és foglalkozik türelemmel, készségesen a betegekkel Pécsett és Siklóson. Véletlenek sorozataként fogalmazza az életét dr. Krommer Károly, a Klinikai Központ Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájának emeritus professzora, akire a döntő pillanatokban mindig rámosolygott a szerencse.

 

Schweier Rita írása

 

- Miként őrizheti meg az ember idős korára is úgy a délcegségét, a lendületét és a mozgékonyságát, mint Ön?

- /mosolyog – a szerk. / Ez nem érdem, hanem ajándék. Azért a feledékenységben és a lassulásban érzem én is az öregséget.

- Genetikai ajándéknak értsem?

- Részben lehet az, bár inkább anyai ágról. Az apai nagyapám 63 évesen, édesapám 58 évesen halt meg szívinfarktusban, és egy ember volt csak az apai ágról, aki 85 évig élt. Az anyai rokonaim hosszabb ideig éltek, de súlyos ízületi, porckopásos problémákkal küzdöttek. Nekem is volt bélműtétem, majd két alkalommal hasnyálmirigy gyulladásom, de mindegyikből szerencsésen kilábaltam. Az is kellett hozzá, hogy idejében megkapjam a megfelelő ellátást. Elképzelem, milyen nehéz lehet a falusiaknak, akiknek ha panaszuk van, elmennek a háziorvoshoz, ő leveszi a vérüket, ám mire annak eredménye megérkezik, akár meg is halhatnak. Nekem este hat óra tájban kezdődtek a panaszaim, nyolckor bementem a klinikára, és a vérvétel után, tíz órakor már készen állt a diagnózis.

- Gyors gyógyulása annak is köszönhető, hogy fegyelmezetten betartotta a diétás tanácsokat.

- Erre nagyon ügyeltem, azért is, mivel az 1960-as években volt egy fiatal kollégám, aki ebben a betegségben, azaz hasnyálmirigy gyulladásban halt meg. Az ő elrettentő példája sokat segített.

- Alapvetően is fegyelmezett embernek tartja magát?

- Inkább azt mondanám, hogy rendszerető vagyok. A klinikán és otthon is szeretem rendben tartani az irataimat, a dolgaimat, köszönhetően német származásomnak. Néha előfordul ebből kisebb konfliktus is, mert a környezetemben élők nem teljesen így gondolkodnak. Vonatkozik ez főként az unokáimra, akik hárman vannak. Sajnos csak hárman, ugyanis a négy lányom közül mindössze az egyiknél születtek gyermekek.

- Akkor többségben vannak a hölgyek.

- / mosolyog – a szerk. / Olyannyira, hogy csak egy fiúunokám van, így mi „védjük a vonalat”, ami nem mindig könnyű.

- A felesége is orvos?

- Nem, ő laboratóriumi asszisztens, de sokáig titkárnőként is dolgozott az egészségügyben. Ezt a két feladatot egyszerre látta el az akkori Városi Kórházban, majd jöttek sorban a gyerekek, és őket gondozta. 53 éves volt, amikor az édesanyja megbetegedett, őt ápolta, majd 55 éves korában nyugdíjba ment, mert akkoriban ez lehetséges volt. 

- Valljuk be, egy szülész-nőgyógyász mellett és négy gyermeket nevelve nehéz is lehetett volna mesés karrierről álmodnia.

- Valóban, akkoriban még ténylegesen szülész és nőgyógyász voltam, csak 1970-től kezdve lettem onkológus. Ezt a két feladatot egy ideig párhuzamosan láttam el, de rájöttem, hogy tisztességgel mindkét helyen nem lehet megfelelni, másrészt az ügyeleteket is nehezen bírtam. Sajnos az a típus vagyok, akit ha egyszer-kétszer felébresztenek, nehezen vagy egyáltalán nem tud már elaludni.  Pályám kezdetén rendszeresen háromnaponként ügyeltünk, azonban a nyári szabadságolások idején másnaponként, azaz 15 alkalommal egy hónapban. Ha ezen időszak alatt egy vagy két kolléga kiesett az ügyeletekből - akár betegség, honvédségi behívók vagy egyéb okok miatt -, akkor 48 órás ügyeletet kellett ellátni. A szülőszobában az éjjel-nappali, folyamatos beosztás volt a legmegterhelőbb, ezért az első nap 24 órájában ott teljesítettünk szolgálatot, a második nap 24 órájában pedig a nőgyógyászati osztályon. Itt lehetett aludni, hacsak nem volt éjjel műtét, császármetszés vagy méhen kívüli terhesség miatt. Ilyenkor csak a harmadik nap délutánján mehettünk haza pihenni, majd a következő napon kezdődött az egész elölről. Naponta öt orvosnak kellett ügyelnie. Pécsett minden szülés itt zajlott, és a környéken lévő kórházakból is gyakran szállítottak be problémás betegeket. Akkoriban az újszülötteket és a csecsemőosztályt is mi láttuk el, és bármikor sor kerülhetett sürgős műtétre, váratlan szülészeti vagy egyéb probléma esetén. Nem egyszer megtörtént, hogy a műtét közben érkezett egy várandós, aki épp szülni készült, tehát a „partvonalon is” készenlétben kellett állnia valamelyikünknek. Akkoriban még sokan szültek, a legtöbbet az egyik ügyeletemben „fogtam ki”, akkor 21 szülés volt 23 gyerekkel, azaz két ikerszüléssel.

- Az azért mégis csodálatos lehetett, amikor a világra segítette a gyermekeket, még ha megterhelő is volt az állandó jelenlét.

- Valóban az volt, épp ezért sokan furcsállták, hogy miért pártolok át az onkológiai területre, ahol olyan sok a gyógyíthatatlan beteg. Én azonban épp az ellenkezőjével szembesültem, mert a betegek nagy részét sikerült meggyógyítani, a méhnyakrákos betegek 66 százalékát, a méhtestrákosak 87 százalékát, és köztük sok olyan beteget, akiknél a műtét már nem jöhetett szóba. Pedig akkoriban csak rádiumkezelést és röntgen besugárzást alkalmaztunk. Szakmaspecifikus ellátás folyt, ez azonban változott akkor, amikor dr. Kuhn Endre professzor átjött Budapestről Pécsre. Ő korszerűsítette az osztályt, kis kórtermeket létesített, megfelelő sugárvédelemmel látta el őket, és a nőgyógyászati tumorokon kívül más daganatokat is kezelt. Így lettem én is onkológus.

Az 1800-as évek végéig az onkoterápia egyet jelentett a műtéttel. Csak akkor volt némi esély a gyógyulásra, ha operálható volt a daganat, egyébként a beteg biztosan meghalt. Nagy hálával tartozunk Konrád Röntgennek, aki 1896-ban felfedezte a később róla elnevezett elektromágneses sugárzást, és 1898-ban Marie Curie-nek a polónium, majd a rádium felfedezésért. amit a hüvelybe, a méh üregébe téve, továbbá a szájüregi daganatoknál az ajkat, nyelvet megtűzdelve lehetett eredményesen alkalmazni. Ezáltal a műtéttel nem megoldható esetek jelentős részét is meg tudtuk gyógyítani. Ezután jött a kemoterápia. Az 1960-as évek közepén lehetőségem nyílt bevezetni klinikánkon a kemoterápiát egy alkilező szerrel, az Endoxannal. Az elején csak egyféle gyógyszert adtunk, majd kombináltuk másokkal is. Nagy szó volt, amikor felismerték a platinaszármazékok szerepét a kemoterápiában - ezeket egyébként egy mikrobiológus fedezte fel. Észrevette, hogy a platinaelektródok körül nincsenek baktériumok. Jött az ötlet, hogy ez toxikus hatás lehet, próbáljuk ki a daganatos betegeknél. Urológusok heredaganatos betegeken alkalmaztak először cisplatint, ám súlyos, vesetoxikus hatása miatt elhagyták. Aztán 1986-ban a londoni Royal Marsden Hospitalban Wiltshaw professzor asszony egy görög kutatóval, Kronerrel együtt petefészek daganatos betegeken alkalmazta, és drámai javulást észlelt. A vesetoxikus hatást a beteg fokozott hidrálásával mérsékelték. A másik hatékony szer taxánszármazék volt. A taxánt a kaliforniai tiszafából állították elő. Egy tonna fakéregből mindössze ezer gramm taxánt lehetett előállítani, ezért nagyon drága volt, ma már szintetikusan gyártják. A legújabb irány pedig a molekuláris genetika, a célzott kezelés. Megnézik, van-e olyan fehérje, amelyik fogékony az adott gátlószerre, és ha nincs, akkor más szerrel próbálkoznak. A hormon-és az immunterápia kiegészítésként lehetnek hatékonyak. Óriási a fejlődés, aminek a tanúja lehettem, hálás vagyok, hogy ezeket a korszakokat végigéltem.

- Hogyan került épp erre a szakterületre?

- A klinikán félévenként osztálycsere volt. Szakvizsga előtt végigjártuk a szülőszobát, a szeptikus, a nőgyógyászati és az onkoradiológiai osztályt, ahol a rádium-és röntgenkezelések történtek. Ezek után lehetett szakvizsgázni nőgyógyászatból. A szakvizsga előtti utolsó félévben kerültem az onkoradiológiai  (korábbi nevén rádium) osztályra. Eleinte azt gondoltam, ez csak egy félév lesz, de közben nagyon megtetszett. Jó volt, hogy Kuhn professzor Budapestről egy általános onkológiai osztályról került ide, mert sokféle daganatot kezelhettünk, a nőgyógyászatiak mellett emlőtumorokat, ajakrákot, nyelvgyöki tumorokat, gégetumort, és alkalmasint férfi betegeket is. Akkoriban itt volt lehetőség a dél-dunántúli daganatos betegek jelentős részének a komplex kezelésére.

A női klinikának az 1960-as években az ún. pavilonépületében volt a C osztálya, ami egyetlen, nagy közös kórteremből állt, ahol igen korszerűtlen körülmények között, szeptikus, sugárkezelésben részesülő és gyógyíthatatlan betegek is feküdtek, akikkel már nem lehetett mit tenni. Kuhn professzor volt az, aki megteremtette a nőgyógyászati-terhességi röntgendiagnosztikának, a daganatos betegek tele-besugárzásának és rádiumkezelésének korszerű feltételeit. A Radiológiai Klinikának is volt egy kis osztálya a 400 ágyas klinikán, tőlünk teljesen függetlenül, ahol ugyancsak végeztek röntgenkezelést más daganattípusok esetén. A Szülészeti Klinika területére a pavilonépület mellé telepítettek aztán egy telekobalt egységet, bár az a Radiológiai Klinikához tartozott, de nagy előnye, hogy a közel-besugárzás (rádiumkezelés) és a külső besugárzás (telekobalt) egymás mellé kerültek.

2002. január 4-én az egyetem akkori rektora kért fel arra - mivel a Dunántúlon nem volt senkinek  sugárterápiás és klinikai onkológus szakképesítése -, hogy szervezzek egy Onkoterápiás Intézetet, miután már minden egyetemi városban létezett, csak Pécsett nem. Először vonakodtam, mert 64 éves voltam, és a felsőoktatási törvény szerint 65 éves kor után nem lehet igazgatói feladatot ellátni, végül kényszeredetten elvállaltam. Nem akartam a rektor úrnak nemet mondani. Utólag már örülök neki, hisz alkotni, létrehozni valamit csodálatos dolog. A női klinika pavilonépületének a helyén épült fel az új, nagy onkológiai tömb és jó érzés látni azóta is, ahogyan fejlődik ez a szakterület. Még ennek a létrehozása előtt nyílt arra lehetőségünk, hogy a telekobalt egységre emeletet építhessünk, és így áthozhattuk a korábban a Radiológiai Klinikához tartozó fekvőbeteg részlegünket, mivel nehéz volt az ügyeletek megoldása. Most végre szerves egységben működik minden. Dr. Szabó István professzor, a klinika akkori igazgatója, dékánhelyettesként átérezte egy onkológiai intézet létesítésének a szükségességét, ezért felajánlotta a pavilonépületet erre a célra, de természetesen nem akart lemondani a női nemi szervi daganatos betegek kezeléséről sem, ezért a klinika főépületében – más nőgyógyászati klinikákhoz hasonlóan – egy 15 ágyas, szakmaspecifikus onkológiai osztályt létesített, aminek a vezetésére – onkológus szakorvos hiányában – engem kért fel. A Bőrgyógyászati Klinika akkori igazgatója is engem bízott meg az onkodermatológiai osztály kialakításával és felügyeletével, mivel ott sem volt akkor megfelelő szakember erre a feladatra. 2004-ben emeritáltam, néhány évig még párhuzamosan dolgoztam az említett szakmaspecifikus onkológiai osztályokon, míg végül mindenütt lett szakképzett utódom. 

- Ahhoz szükségeltetett némi matematikai-fizikai érzék és tudás is, hogy a sugárdozírozást megfelelően tudja végezni.

- Nagyon szerettem mindkét tantárgyat, matematikából országos versenyekbe is bekerültem. Az általános iskola után gimnáziumba terveztem menni, azonban osztályidegen származásom miatt az Építőipari Technikumba irányítottak. Oka ennek, hogy édesapámnak volt egy kis üzeme és kereskedése, ahol 12 főt alkalmazott, és ez kizsákmányolásnak számított. A helyzeten rontott, hogy volt egy hold szőlőnk is, ezért „ipari kuláknak” nyilvánították. Az volt a szerencse, hogy szemben lakott velünk az akkori városi tisztifőorvos, akivel édesapám jó viszonyban volt, és elpanaszolta neki a helyzetet. Ő kitalált nekem egy banális betegséget, ami hivatkozási alapul szolgált arra, hogy nem bírom a fizikai munkát, nem szabad fizikai terhelésnek kitenni, az építőiparban tehát nem tudom megállni a helyem, így sikerült átvételemet kérnem a Nagy Lajos Gimnáziumba. Sajnos az egyetemre sem tudtam simán bekerülni, pedig rendkívüli ajánlással mentem, mert Achátz Imréné volt a matematikatanárom, Achátz Imre országgyűlési képviselő felesége, aki igen jó ajánlást írt rólam az egyetemi felvételire. Azon azonban egy olyan pártember volt jelen - akár a bíróságon a népi ülnök, egy kétkezi munkás -, aki ismerte édesapámat, és irigy volt rá. Neki ugyanis hiányzott néhány ujja, ezért nem tudta a mesterségét folytatni. A segítség azonban most is megérkezett, de hívhatjuk szerencsés véletlennek is. A felvételemet egy egyetemi professzornak köszönhetem, aki közbenjárt az érdekemben, miután jól ismerte édesapámat. Az egyetem elvégzése után is hasonló volt a helyzet, akkor még a fejünk fölött döntöttek arról, hogy a végzés után kit, hova helyeznek. „Félkezű Bill” – mi, hallgatók így hívtuk akkoriban - úgy döntött, hogy én csak a Simaság vagy Intapusztai Elmebeteg Utókezelő Intézetbe mehetek. Ez szerintem minden hallgató szíve-vágya. / nevet – a szerk. / Amikor ezt közölték velem, éppen a női klinikán voltam hatodéves szigorló, és megtudtam, hogy van öt üres állás is a klinikán. Elmentem dr. Lajos László professzorhoz, az akkori igazgatóhoz, hogy jelentkezzem az egyikre. Szerencsére jól szigorlatoztam, és Lajos professzor ide kért. Az igazgatók kérését általában figyelembe vették. Azt tudni kell, hogy ez egy „vörös klinika” volt, sok párttaggal, így sejtettem, hogy nagy jövő itt nem vár rám. Négyévente „kádereztek” bennünket, döntöttek arról, hogy lehet-e előremenetelünk a klinikán, avagy sem. De ekkor is rám mosolygott a szerencse. 1966-ban a klinika onkoradiológiai osztályának a vezetését Kuhn professzortól dr. Keller Gábor vette át, aki az egész egyetem személyzetis főnöke is volt, és mivel ez sok elfoglaltságot jelentett számára, rám bízta az osztályt. Sokat segítettem neki, ezért bízott bennem és megvédett. A rendszerváltás után már nem voltak problémák, docens lehettem, majd kineveztek egyetemi tanárnak.

Visszatérve a sugárdozírozásra: a sugárkezeléshez szükségeltetett bizonyos térszemlélet, hogy a kismedencében megfelelően lehessen tájékozódni, és pontosan ki kellett számítani az adott daganatra azt a maximális dózist, ami az ép szövetetek minimális károsodásával jár. A mi eseteinkben nem pontszerű sugárforrásokról volt szó - ahol jól kiszámíthatóan a távolság négyzetével fordított arányban csökken a sugárzás intenzitása -, hanem vonalszerű, vagy más formátumú applikátorokról, ahol a számítás bonyolultabb. Ma már fizikus foglalkozik ezzel. A kobaltágyú hozzánk telepítésével lett először egy, majd két fizikus munkatársunk. Ezzel a munkakörrel valójában sikerült visszatérnem ahhoz, amit a legjobban kedveltem az iskolában: a matematikához és a fizikához. Emellett úgy éreztem, hogy sokkal nagyobb dolog meggyógyítani valakit egy halálos betegségből, mint kivenni a méhét vagy a miómáját, és ez határtalan örömmel töltött el. A minap is jelentkezett ellenőrzésre egy korábbi betegünk, akinek 27 éves korában lett méhnyakrákja. Sugárkezeltük, megműtöttük, majd ismét sugárkezeltük, és meggyógyult. Jelenleg 65 éves, és számos ilyen esetünk van. Sokkal több sikerélményünk volt, mint amennyi kudarcunk. Igazán nem is a kezelés kudarcaként fogom fel azokat az eseteket, amikor nem sikerült meggyógyítanunk a betegeket, hanem inkább úgy, hogy nem lehetett többet, mást tenni értük, annak ellenére, hogy mi mindent megpróbáltunk a szakma akkori szabályai szerint.

Számomra jó volt az, hogy nem kellett azonnali döntéseket hozni, és nem volt kiszámíthatatlan ez a munka, ellentétben a szülészettel, ami sokszor stresszben tartotta az embert. Inkább az a típus vagyok, aki szeret elgondolkodni a dolgokon, hosszasabban elmélyülni, és az onkológiában erre módom nyílt. Békésebb, nyugodtabb terület volt ez, inkább nekem való.

- Az 1960-as években is sok volt a daganatos beteg?

- Igen, mert a szűrés, a kenetvizsgálat csak akkortájt indult meg. Ez hozott némi javulást, majd stagnálást, bár eleinte csak elenyésző számban, a nők mindössze 20-25 százaléka jött el a szűrésre. Ami látványosan nőtt, az a méhtestdaganatok száma. Régen ötször annyi méhnyakrák volt, mint méhtestdaganat, mostanra már kiegyenlítődött az arányuk, sőt, a fejlett államokban jelenleg több a méhtestdaganatos beteg. Sajnos a petefészekrákok előfordulása is emelkedő tendenciát mutat.

- Mi ennek az oka?

- Régen az asszonyok sok gyereket szültek, és az volt a normális, ahogyan az állatvilágban is, hogy az egyik terhesség után jött a másik. Azoknál, akik nem szültek, sokkal gyakoribb a méhtest-és az emlődaganat előfordulása, aminek egyik oka lehet, hogy az ösztrogénhatás állandóan éri mind a méh nyálkahártyáját, mind pedig az emlő mirigyes állományát, és a várandósságok folyamán ez nem szünetel. Az apácák közt is gyakran előfordulnak ezek a típusú daganatok, ellentétben a méhnyakrákkal. Mivel nem élnek nemi életet, így a HPV-vírust sem hordozzák magukban.

- Felvetődött-e Önben, hogy néha azért jó lenne a világra segíteni egy-egy újszülöttet?

- Érdekes módon nem, pedig határtalan öröm volt egy-egy szülés az anyáknak, a hozzátartozóknak, és nekünk, orvosoknak is. De mindig eszembe jutott az a kialvatlanság, ami ezzel járt, no meg a sok feszültség, ami körülvette. Pedig eleinte én is vonakodtam a daganatos betegek kezelésétől, hisz hallgatóként még azt tanultuk, hogy tehetetlenek vagyunk velük kapcsolatban, és akkor még meg sem lehetett mondani nekik, hogy mi a bajuk. A pavilonban töltött gyakorlat azonban meggyőzött mindennek az ellenkezőjéről.

- Beszéljünk egy kicsit a származásáról - hogyan került a német eredetű családja Pécsre?

- A dédapám Benischben született, egy Olmütz melletti, 99 százalékban német ajkú településen. Takács volt. Akkoriban a mesteremberek tapasztalatszerzés céljából vándoroltak, így került Sellyére. Ott megházasodott és letelepedett. Az ő legidősebb unokája Krommer Károly, az én édesapám. Nyolcan voltak testvérek, nagyon szegény körülmények között éltek, édesapámat nem tudták taníttatni, így a hat elemi után inasnak adták a falu csizmadia mesteréhez. Felszabadulása után Pécsett nyitott saját műhelyt, ahol rendelésre új cipőket gyártatott, majd kereskedéssel is foglalkozott, 12 alkalmazottal. Az államosítást megúszta, mert még időben elküldte az alkalmazottjait. Büszke vagyok rá, mert hat elemivel, sok küszködéssel, állandó, szívós munkával jól működő manufaktúrát hozott létre, amit sajnos tönkre tettek a „fordulat évében”.

Én 1938-ban születtem, és ez a dátum azért is érdekes, mert akkor hozták Pécsre a rádiumot, és kezdődhetett meg a sugárkezelés.

- Az édesapjára hasonlít?

- Külsőleg igen, belsőleg talán nem annyira, mert én nem vagyok olyan jó szervező, mint ő volt, és üzleti érzékem sincs, igaz, ezekre nem is volt szükségem. Édesanyám velünk, a négy gyerekkel, és a háztartással foglalkozott. A régi, klasszikus családi körben, nagy szeretetben nőttünk fel. Nehezek voltak a körülmények, de otthon béke volt.

- A testvérei mivel foglalkoztak?

- A nővérem ugyancsak orvos, ő is inspirált abban, hogy az legyek. A húgom immunhiány miatt sokat küszködött a gyakori tüdőgyulladásokkal, és sajnos 44 évesen meghalt. Két gyermeke született, egyikük ugyancsak elhunyt nyirokmirigyrákban. Az öcsém villamosmérnökként dolgozott, de ma már ő is nyugdíjas.

- Gondolom, a reál tantárgyak iránti vonzódása korán megnyilvánult.

- Igen, a fizika és a matematika mellett a kémiát is nagyon kedveltem, és remek tanáraim is voltak. Különösen az egyetemen, ahol nemcsak tanítottak, hanem neveltek is minket, felkészítettek az életre. Elmondták, hogyan kell törődnünk a beteggel, miként álljunk hozzá, hogyan beszéljünk vele, és ami a legfontosabb, holisztikus szemlélettel kezeljünk, azaz ne a betegséget, hanem magát, a beteget gyógyítsuk. Mára elaprózódott az orvoslás, lassan olyannyira, hogy - ironikusan szólva - van, aki a bal, és van, aki a jobb lábbal foglalkozik. A képalkotó terápiában is léteznek már külön területek, egyesek a hasüregi részekben jártasak, mások a kismedencében, vagy a mellkasban. Ettől függetlenül azért lehetne egységes egésznek tekinteni az embert, és törődni a lelkével is.

Annak idején dr. Hámori Artúr belgyógyász professzor mondta nekünk: „Ép testben ép lélek, sérült testben sérült lélek”, és ez teljességgel igaz. Dr. Romhányi György professzor pedig azt emlegette: „Az orvos néha gyógyít, többnyire kezel, de mindig vigasztal”. Ezt én úgy szoktam módosítani, amikor a hallgatókkal beszélgetek, hogy manapság már nem néha, hanem sokszor gyógyít az orvos, nem úgy, mint az 1960-as években, de a remény hal meg utoljára. Azt is elmondom nekik, hogyan kell bánni a beteggel: ha bejön a rendelőbe, akkor illik neki bemutatkozni, hellyel kínálni, kikérdezni, mi a panasza, mert egy jó anamnézis fél diagnózis. Miután megvizsgáltuk, ismét leültetjük, elbeszélgetünk vele, tájékoztatjuk az állapotáról, és nem utolsósorban megnyugtatjuk. Azt sem árt tudniuk a hallgatóknak, hogy a betegnek mindig igaza van, akkor is, ha mi úgy gondoljuk, hogy nincs. Előfordul, hogy agresszív a beteg, de ha nem vesszük át ugyanazt a hangnemet, hanem csendesen odafigyelve beszélgetünk vele, biztosan sikerül lecsillapítanunk.  Gyakran idézem Romhányi professzor azon gondolatát is, ami arról szól, hogy: „Orvosnak lenni a legszebb dolog a világon, de gyógyítani csak szent alázattal lehet.” A beteg frusztrált, fél, és nagyon fontos, hogy megnyugtassuk. Tartsuk mindig szem előtt, hogy „miniszterek” vagyunk, szolgálunk, a latin szó ugyanis szolgát, szolgálatot jelent. Romain Rollandot idézve azt is el szoktam mondani, hogy: „Az a nép, amely nem szenvedett, amelyik sohasem volt beteg, a mindig egészséges nép -  szörnyeteg.”  Ebben is sok igazság van. Ha az ember még nem szorult ellátásra, nem volt kiszolgáltatott, nem látta „alulról” az egészségügyet, akkor nem tudja igazán átérezni mások problémáját, szenvedését.

- Biológiából is jeleskedett a középiskolában?

- Igen, ragyogó biológiatanárunk volt, Sávay László, aki nemrégiben hunyt el, 98 évesen. Ő ugyancsak orvos akart lenni, azonban a háború miatt ez nem sikerült neki. Remekül előkészített minket a felvételire. A kémiatanárunk, Dr. Simor Ferenc is nagyszerűen tanított, annak ellenére, hogy nem is volt kémikus. Klimatológiával foglalkozott a Dunántúli Tudományos Intézetben. Baranya megyében ő számolgatta a hőfokokat, és ebbe minket, matekban jártasakat is bevont. / mosolyog – a szerk. / Hallatlan szerencsém volt, hisz a reál tárgyakat nehéz lett volna tankönyvekből tanulni, ez alól talán csak a fizika a kivétel. A matematika és a fizika teljesen egzaktak voltak számomra, a kémiában azonban voltak bizonytalanságaim azzal kapcsolatban, hogy két anyag vajon reakcióba lép-e egymással, vagy sem. / nevet – a szerk. /

- Az egyetemet is könnyedén vette?

- Igen, bár sokat kellett tanulni, főleg anatómiából, amit a legendás Szentágothai professzor oktatott. A kórbonctant Romhányi professzortól hallgattuk, és mivel nem volt tankönyvünk, jegyzetelgettünk. Igazán nem az volt a fontos, hogy miként preparálunk ki valamit, hanem az, amiket mondott. Nagyon fontos mondatok voltak ezek, például: „Mit a legnehezebb eldöntenie az orvosnak? Azt, hogy meddig kell, és meddig szabad gyógyítania.” Fiatalkoromban beírtuk a kórlapra, hogy a beteg gyógyíthatatlan, tüneti kezelése javasolt. Most sok esetben addig kezelik a beteget, amíg létezik olyan szer, amelyet lehet neki adni, holott ez haszontalan akkor, ha az életminőséget sem javítja, és érdemben az életét sem hosszabbítja meg. Arról nem is beszélve, hogy közben intézethez van kötve, pedig többet érne, ha a hátralévő idejét a családjával tölthetné. Az internetnek köszönhetően a betegek nem egyszer számon kérik az orvostól, hogy bizonyos szereket miért nem ad nekik. Nehéz kimondani, de muszáj, ha inkurábilis a beteg.

- Hallgatóként mely szakterület vonzotta leginkább?

- A neurológia. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy neurológus legyek a Környei professzor vezette klinikán, ahol szinte mindig volt betöltetlen állás, ám az a sok emberi nyomorúság, amit ott láttam, visszatartott. Nem terveztem, hogy szülész-nőgyógyász leszek, de mivel itt kaptam állást, igyekeztem a feladatomat lelkiismeretesen végezni és megtalálni a helyem, ami sikerült is.

- Dr. Lajos László professzorról is legendák keringenek. Többen mesélték, mennyire precíz és alapos volt, milyen alázattal és türelemmel gyógyított.

- Valóban kiváló ember volt, rengeteget tanultunk tőle. Nagyon szigorú volt, kaptunk bőven tőle letolást jogosan, és néha jogtalanul is. / mosolyog – a szerk. / Bent lakott az intézetben, és akit felvettek a klinikára, mindenkit megvizsgált, a legapróbb problémával érkezőt is. Akkoriban nem volt ultrahang, és ő akkora rutinra tett szert, hogy tapintással meg tudta állapítani, mi a baj. Egy apró cisztát is ki tudott tapintani a hasfalon keresztül, amit a másnapi műtét igazolt. Ő indikálta az összes műtétet. Ha éjjel érkezett problémás beteg, fölkelt, megvizsgálta, majd kiadta az utasítást, mi a további teendő. Tudta nélkül semmi sem történhetett, és ez így volt idősebb korában is. Példájával tanított, hogy az első mindig a beteg.

- Mennyit oktat jelenleg?

- Néhány előadásom van még a nőgyógyászati daganatok témaköréből, gyakorlatot pedig a szakambulanciára beosztott szigorlóknak tartok a rendelési időm alatt. Emellett szakorvosoknak is tartok továbbképző előadásokat.

- A kutatás mennyire képezte szerves részét az életének?

- Laboratóriumi kutatásokat nemigen végeztem, inkább klinikai elemzéseket. Sok study-t irányítottam, amikben összehasonlító vizsgálatok folytak az egyes kezelésekkel. Sok közös munkánk volt a bécsi I. Frauenklinikkel, valamint a torontói és az angliai egyetemekkel. A disszertációmat a petefészekrákos betegek komplex kezeléséből, a kemoterápiák kombinációinak a hatékonyságából írtam, a legtöbbet ezzel a témával foglalkoztam. Korábban elméleti szakemberekkel karöltve végeztünk virológiai és immunológiai vizsgálatokat, amelyek mostanában ismét aktuálisak, főként a HPV-vel összefüggésben. A Mikrobiológiai Intézetben is zajlott közös kutatás Pácsa Sándorral, a kiváló virológussal. Tumoros betegtől vettünk szövetmintákat, azt elküldtük hozzá, és kimutatta, hogy milyen más vírusok vannak benne. Ezért a munkánkért akadémiai dicséretet és jutalmat is kaptunk. Fontosnak tartom, hogy egy klinikus dolgozzék együtt elméleti szakemberrel. Számomra a klinikai eredményesség volt a leglényegesebb.

Az onkoterápia nagyon heterogén terület, hisz már a műtétnél is komolyan fontolóra kell venni, hogy egy egyszerű szerveltávolítást végzünk-e, avagy a környéki nyirokcsomókat is kivesszük, netán a távolabbi nyirokcsomókat is ki kell-e irtanunk. Az is töprengés tárgya ma már - régebben nem volt az -, hogy a műtét előtt adjunk-e sugárkezelést. Akkoriban rendszeresen alkalmaztuk. Hasonló dilemmát jelent a beavatkozás előtt adható kemoterápia is a tumor méretének a csökkentésére. Az adjuváns terápia alkalmazása is problematikus - sok kérdés van tehát ezen a területen. Nagyon jó, hogy ma már onko-teamek döntenek ezekben, amelyekben szerepel sebész, radioterapeuta, klinikai onkológus, patológus, esetenként képalkotó diagnoszta. Az lenne az igazi, ha ezeknél az egyeztetéseknél a beteg is jelen lehetne, de ez sok esetben megoldhatatlan, hiszen többen messze laknak. A mi időnkben ilyen csapatmunka még nem létezett, általában a sebésszel, patológussal konzultáltunk a teendőkről.

- Hány napot tölt a klinikán hetente?

- Jelenleg az ambuláns napomon vagyok jelen, szerda délelőttönként, amikor hármas a feladatom: a szűrővizsgálatra jelentkezőket megvizsgálom, szükség esetén elküldöm további vizsgálatokra azokat, akiknél valamilyen gyanús elváltozást észleltek a kollégák, előkészítem a további kezelésüket, és emellett a már kezelt betegek gondozását végzem. Péntek délután az Onkoterápiás Intézetben a betérő betegekkel, az ellenőrző vizsgálatokkal foglalkozom. Osztályos munkát ma már nem vállalok, de korábban, amikor utódom, Dr. Gőcze Péter professzor szabadságra ment, készséggel helyettesítettem. Szerencsére ma már van szakember utánpótlás. Hétfő és szerda délután pedig a Siklósi Kórházba járok, az ottani onkológiai gondozóban dolgozom immár 14 éve. 

- Ha pedig nem dolgozik, akkor járja a Mecseket.

- Igen, az egyik hobbim ez, a másik az utazás, valamint a zenehallgatás. Régebben egészen a TV-toronyig fölmentem naponta, mostanában másnaponta megyek, és nem egészen föl, nem mintha nem tudnék, csak kissé már unom. / mosolyog – a szerk. / Régebben sokat túráztunk a családdal, a Mecsekben, a Bakonyban, az Alacsony- és a Magas-Tátrában, a Fogarasi Havasokban, az Alpokban. A Mecsek mellett az Al-Duna a másik nagy kedvenc, minden vágyam az volt, hogy egy hajóút keretében lássam. Fiatal orvosként be is fizettem erre, azonban a hajó elakadt Újvidéknél, mivel alacsony építésű volt a híd, így aztán helyette megnéztük Belgrádot. / mosolyog – a szerk. / Ezután próbálkoztam egy társasúttal is, azonban nem volt meg hozzá az elegendő létszám. Az egyetem utazási klubja szervez többféle utazást az Al-Dunára is, erre most ismét jelentkeztem a lányommal együtt. Talán végre sikerül eljutnom oda, ahova már hosszú évek óta vágyom.

- Miért épp az Al-Duna vonzza?

- Ennek sok oka van: Magyarországhoz tartozott, sokat olvastam róla, Jókai Aranyemberének is van hozzá köze, és nagyon szép. A természeti csodáknak nagy hódolója vagyok, a világban már nagyon sok helyen jártam.

- A lányai mivel foglalkoznak?

- A legnagyobb lányom, Judit, a Kertészeti Egyetem élelmezés szakát végezte el, ebből írta a PhD-ját is. Jelenleg Brüsszelben, az EU-nál dolgozik. A második lányom, Ágnes, Németországban járt egyetemre, majd Pécsett diplomázott művelődésszervező szakon. Lúcia gordonkaművész, Kinga lányom pedig fuvolaművész, mindketten tanítanak és hangversenyeznek szerte Európában.

- Ki segítette a világra a lányait és az unokáit?

- Három lányom Lajos professzornál született, a negyedik Csaba professzornál. Én semmiképp sem vállaltam volna ezt a feladatot. Az unokáim pedig Szabó István professzornál, aki akkoriban volt a klinika igazgatója.

- Van remény arra, hogy valamelyik unokája folytatja a hivatását?

- Igen, a legnagyobbik tervezi. Orvostanhallgató cserkésztársai sokat mesélnek neki arról, milyen szép ez a hivatás. Pécsett végezné az egyetemi tanulmányait, mert nem akarja elhagyni sem a várost, sem a Mecseket.

Hírarchívum