Hírek

Egyéb hírek - 2018. június 13, szerda

Portrébeszélgetés dr. Fischer Emillel, a Farmakológiai és Farmakoterápiai Intézet emeritus professzorával

„Mindig a segítő szándék és a megoldásközpontúság vezérelt, ezek voltak az alapelveim”

Néhány hónapja költözött ki a szobájából, miután rendszeres intézeti tevékenységét leépítette, és jó szívvel átadta a helyiséget egyik munkatársának. Az interjú idejére „bérlőként” foglalhattunk helyet benne, kissé nosztalgiázva, hisz több évtizednyi munka és emlék fűződik hozzá. Ugyan már nem jár be rendszeresen, de ma sem tétlen, tudományos és egyetemi funkciókat is betölt, nem keveset. Egy egyetemi alapítvány kuratóriumi elnökeként a képzéssel, a kutatással és a betegellátással kapcsolatos támogatási teendőket végzi, hirdet és tart PhD-kurzusokat, témavezető is, és mindemellett elnöke annak a tudományos egyesületnek, ami a membrán-transzport tudományokkal foglalkozik. Alapvetően higgadt, megfontolt, kiegyensúlyozott személyiség dr. Fischer Emil, a Farmakológiai és Farmakoterápiai Intézet emeritus professzora, de tud szenvedélyes és elfogódott is lenni, ha a kutatásairól, az oktatásról vagy épp a családjáról esik szó.

 

Schweier Rita írása

 

-Milyen jellegűek az Ön által hirdetett és vezetett PhD-kurzusok, valamint az ezekkel kapcsolatos tevékenységek?

-A PhD-képzés indulásakor a MAB bizonyos programokat akkreditált, köztük a vezetésemmel egy farmakológiai jellegűt is, ami a gasztrointesztinális betegségek, elváltozások kutatásáról szólt. Egy ezzel kapcsolatos PhD-témám is meghirdetésre került akkor, és ma is ennek mentén tartom a kurzusokat két témában, az egyik az „Általános farmakológia” címet viseli – munkásságom jórészt ezen a területen zajlott -, a másik pedig az említett gasztrointesztinális betegségekkel, azaz a gyomor-béltraktus elváltozásaival összefüggő vizsgálatokkal foglalkozik.

Jelenleg két PhD-hallgató témavezetésében veszek részt. Remek együttműködés alakult ki a Gyógyszerésztudományi Kar egyik tanszékével, amit épp a jelenlegi dékán, dr. Perjési Pál professzor vezet, vele közösen menedzseljük ezeket a témákat. Reményünk van arra, hogy a közeljövőben az egyik erdélyi, magyar származású kolléganőnk védeni is tud ebből a témakörből.

Az utóbbi öt évben egyébként három PhD-hallgató védett sikeresen az általam vezetett témákból.

-Irigylésre méltó az aktivitása. Hogyan sikerül ezt megőriznie?

-Szerencsére elfogadhatóan érzem magam, és ugyan voltak az egészségemmel kapcsolatban problémáim, de egyik sem bizonyult súlyosnak, tartósnak avagy visszafordíthatatlannak. Próbálok egyensúlyt teremteni és ennek megfelelően élni, nem kiesni a szellemi tevékenységből, ugyanakkor igyekszem a túlterhelést elkerülni, és fizikálisan is karban tartani magamat. A családi életem is kiegyensúlyozott, amit szintén fontosnak tartok.

A feleségemmel évfolyamtársak voltunk az egyetemen, és az utolsó évben össze is házasodtunk. A két fiunkat is sikerült olyan családi értékekkel felruházni, amelyeket ma már ők is képviselnek. Tehetségük, szorgalmuk révén mindketten szép pozíciót töltenek be.

A fiatalabb fiunk itt végezte az orvosi egyetemet, itt szerzett PhD-fokozatot, majd úgy döntött, kimegy Amerikába. Ennek olyan indoka is volt, hogy nem akart az édesapja árnyékában élni. Fontos beismerni, hogy amennyi előnye, annyi hátránya is van annak, ha egy fiú az apja hivatását választja, továbbá az sem egyértelműen jó, ha egy munkahelyen, egy egyetemen dolgoznak. Rezidens képzése Buffaloban zajlott, ott szerezte a patológus szakvizsgáját is. Ennek a hivatásnak kint sokkal nagyobb a presztízse, mint Magyarországon. Nálunk ha a csontvelőt meg kell vizsgálni például egy hematológiai betegség kapcsán, akkor a kezelőorvosok elvégzik a punkciót, majd elküldik a mintát, és várják a leletet. Amerikában a patológus veszi a mintát is, közvetlenebb tehát a beteg-patológus kapcsolat. Ott van egy olyan szabály is, amely szerint a klinikus – sem egy daganatos betegnél, sem pedig a súlyosabb belgyógyászati, sebészeti eseteknél – nem állíthatja be a terápiát a patológus szakorvos véleménye nélkül. Ez egy mindenki számára hasznosabb és gyümölcsözőbb együttműködés. A patológus szakvizsga megszerzése egyébként nagyon nehéz, hétéves folyamat, akinek azonban ez sikerül, annak a munkáját később anyagilag és erkölcsileg is méltó módon elismerik. A fiam 2001-ben szerezte a szakvizsgáját, annak az emlékezetes merényletnek az idején, amikor a New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba egy-egy repülőgép csapódott be. Akkor még nem volt állampolgársága, csak kinttartózkodási engedélye. Buffaloban nagyon marasztalták, állást is ajánlottak neki, azonban a kinttartózkodást annyira megszigorították, hogy tartott attól, esetleg mégsem kapja meg. Ezért pályázott máshova is, többek között Kanadába, Winnipegbe. Ekkor már a kezében volt a PhD-fokozat mellett a patológus és a citológus szakvizsga is, és tudományos munkássága is volt. Több mint húszan pályáztak arra az állásra. Az interjú végén Winnipegben az intézetvezető megkérdezte tőle, hogy rutin pályázat-e az övé, vagy komolyan eljönne hozzájuk állásba. Erre ő azt felelte, hogy van ajánlata, de bizonytalanságot érez, és ezért maradna. Azonnal felvették. Azóta ott dolgozik, és tavaly óta ő a Patológia Intézet vezetője. Szépen él kint a családjával, általában egyszer jönnek haza évente.

A másik fiam is itt végezte az orvosi egyetemet, ő gyermekgyógyász szakorvos lett, majd különböző okok miatt a gyógyszerterjesztés-és forgalmazás területén helyezkedett el. Végigjárta a ranglétrát, jelenleg egy világhírű gyógyszercég budapesti leányvállalatának a vezetője, amelyik generikumok forgalmazásával foglalkozik.

Nagyon büszkék vagyunk a gyerekeinkre. Mindkét fiamnál két-két unokánk van, a nemek aránya is ideális, egy fiú és egy lány mindkettejüknél.

-Nem is választhattak volna más pályát a gyermekeik, hisz az édesapjuk mellett az édesanyjuk is orvos, mégpedig higiénikus főorvos. Sikerült őket „megfertőzniük”.

-/ mosolyog – a szerk. / Ez valóban így van, az unokák közül azonban már egyik sem követi a pályánkat. Ezzel sincs baj, hisz egy szülőnek az a dolga, hogy segítse a gyermekét, nem pedig az, hogy előírja, merre menjen tovább.

-Ha már farmakológia és gyógyszerek – Ön gyógyszerszedő típus?

-Nem vagyok az. / mosolyog – a szerk. / Talán éppen azért, mert ismerem a gyógyszerek hatékonysága mellett a mellékhatásaikat is. Az az általános meggyőződésem, hogy ha szükséges, akkor adekvát gyógyszert kell szedni, fölöslegesen azonban nem szabad. Az antibiotikumokat például ha nem kellő megalapozottsággal, indokolt diagnózissal szedjük, akkor többet ártunk magunknak, sőt, szélesebb értelemben véve a társadalomnak is, mintha ezt nem tettük volna. Kialakul ugyanis a rezisztencia velük kapcsolatosan, ami nagy problémát jelent a későbbiekben.

-Az Ön kutatási területe is szorosan összefügg ezzel, hiszen azt vizsgálta, hogy a vékonybél és a máj hogyan dolgozza fel és alakítja át a különböző gyógyszereket normál esetben, illetve betegségeknél. Miért éppen ez érdekelte?

-Ha az ember fiatalon bekerül egy intézetbe, akkor csatlakozik egy kutatóhoz, vagy egy munkacsoporthoz, hiszen tanulnia kell a módszereket, tapasztalnia kell. Ez akkor is így volt, és most sincs másként. Itt, a pécsi egyetemen tudományos diákköri tagként kerültem a Gyógyszertani Intézetbe, felkérésre. Akkor az intézetet dr. Méhes Gyula professzor vezette, aki dr. Méhes Károly professzor édesapja volt. Ő egy bizonyos munkacsoporthoz rendelt engem, dr. Szekeres Lászlóhoz, aki akkor docens volt, később elment Szegedre professzornak. / Az ő lánya dr. Szekeres Júlia, aki jelenleg orvoskarunk professzora /. Nála néhány évig dolgoztam, majd amikor ő elment, átirányítottak dr. Varga Ferenc professzorhoz, aki ugyancsak kiváló szakember volt, és emberileg is nagyon tiszteltem, szerettem. Ő elsősorban a májjal foglalkozott, így számomra is adott volt a kutatási terület.

Ha szájon keresztül veszünk be gyógyszert, akkor az a májat nem tudja kikerülni, a felszívódást követően ugyanis a molekulák a bélből a májba kerülnek. Ez a szervünk minden kémiai anyagot, így a gyógyszereket is kezeli, átalakítja, kiválasztja. Ennek sokféle formája van - a részletektől eltekintve -, vagy kémiailag alakítja át, vagy az epébe kiválasztja a gyógyszert, ami aztán ennek révén ismét a bélbe kerül, így egyfajta körforgás is kialakulhat.

Egy szerencsés véletlen és ismeretség folytán Varga professzort meghívta magához egy Amerikában élő, magyar származású, kiváló kutató, dr. Csáky Z. Tihamér, aki intézetvezető professzor volt Lexingtonban, Kentucky-ban. Egy évre ki is ment, és ott dolgozott eredményesen. Később Csáky professzor is eljött ide látogatóba, mi is megismerkedtünk egymással, és számomra is felajánlotta ezt a lehetőséget. Ő elsősorban a béltranszporttal foglalkozott, de a felszívódás kapcsán nem a gyógyszerek, hanem inkább a tápanyagok érdekelték, azokon belül is a cukrok. Az ő iniciatívájára én is elmélyedtem ebben a területben, kiszélesítve ezzel az itthon végzett kutatási spektrumomat. Egy nagyon kurrens témát vetett fel nekem, ami egy új anyaggal, a streptozotocinnal volt kapcsolatos. Akkor az már ismert volt, hogy ennek nemcsak antibiotikus, hanem olyan hatása is van, amellyel a cukorbetegséghez hasonlatos állapotot hoz létre. A hasnyálmirigyben ugyanis megöli a bétasejteket, amik az inzulint termelik, és adják a vérbe. Megbízott azzal, hogy dolgozzak ki egy vizsgálati módszert ennek a tanulmányozására, aminek a lényege, hogy a patkányoknak vénásan beadjuk a streptozotocint –létrehozva  a kísérletes diabéteszt – és megnézzük, hogy a cukor hogyan szívódik fel a bélből ilyen esetben. Érdekes módon épp az ellenkezője történt annak, mint amit vártunk: a magas vércukorszint ellenére nem csökkent, hanem megnőtt a bélben a cukorfelszívódás. Ennek a hátterében az állhat, hogy diabéteszben a sejtek nem tudják felhasználni a cukrot, és a vérben lévő magas cukorszint ellenére a szervezet egyfajta hiányt érez emiatt, amit a fokozott cukorfelszívódással igyekszik kompenzálni. Ez tehát egy nagyon komplex probléma, és egy roppant izgalmas dolog.

Egy évig tartózkodtam kint, írtunk ebből egy szép dolgozatot, amit egy jeles lapban publikáltunk is. A nyugati világban és Amerikában - de már itthon is elkezdődött ez - a kutatóknak minden hetedik évben adnak egy szabad évet, amikor elutazhatnak, ahova szeretnének, és kutathatnak ott, ahol jónak látják. Csáky professzor ily módon több nyugat-európai országban is járt, olyan helyeken, ahol a béltranszporttal foglalkoztak. Elkerült a Ruhr Egyetemre, Bochumba is, ez egy kevésbé ismert, de nagy egyetem, aminek már akkor 35 ezer hallgatója volt, tehát hatalmas intézménynek számított, és még ma is az. Azután engem is beajánlott oda, így kerültem kapcsolatba Fritz Lauterbach német professzorral, aki egy sajátos vizsgálati módszert fejlesztett ki, aminek az volt a lényege, hogy a bélfalról le tudta hántani a bélhámréteget, majd egy kis kalitkát készített, amire ráfeszítette ezt. A hámréteg egyik oldalához juttatott anyagból a másik oldalról vett minta segítségével sikerült azt tanulmányoznia, hogy mennyi ment a bélhám sejtjein keresztül. Ennek a módszernek az az előnye, hogy a transzport folyamatokban csak a bélhám sejtjei vesznek részt egyéb, zavaró faktorok nélkül.  Ezt az „in vitro” kísérleti módszert aztán ötvöztük az általam streptozotocinnal létrehozott kísérletes diabétesszel. A végeredmény a hatásokat tekintve ugyanaz volt, mint amit az „in vivo” kísérletek során találtunk Amerikában Csáky professzorral.

A sikeres együttműködésnek köszönhetően Amerikába és Németországba is két alkalommal nyertem meghívást, utóbbiba már Humboldt ösztöndíjasként utaztam.

Így kerültem tehát a béllel és a májjal is kapcsolatba, és utólag hálás vagyok érte, mert azáltal, hogy nem kizárólag egy szervvel foglalkoztam, kiszélesedhetett a látóköröm. A bélrendszer és a máj külön-külön is fontosak mind a táplálékok, mind a testidegen anyagok - például a gyógyszerek - szisztémás keringésbe jutása szempontjából, de egyfajta egységet is képeznek a gyógyszerek biológiai hasznosíthatóságát illetően.

-Olyan szenvedélyesen és érthetően mesélt minderről, hogy bizonyossá vált bennem, nem csak kutatni, oktatni is szerethetett.

-Ez valóban így van, sőt, az érettségi táján az is felmerült, hogy pedagógus legyek, hisz már a középiskolában is segítettem az osztálytársaimnak. Ezt a vágyamat tehát sikerült megvalósítanom,  és még ki is egészíthettem a kutatással.

Ha figyelmes, akkor látja az ember, hogy a diákok vele jönnek-e az órán, követik-e a gondolatmenetét, avagy inkább mással bíbelődnek. Szerencsére a szemekből mindig az tükröződött, hogy jelen vannak. Hálás vagyok, mert sikerült különböző szinteken oktatnom. Hosszú évekig a  Nővérképzőben tanítottam gyógyszertant amellett, hogy foglalkoztam orvostanhallgatókkal, gyógszerészekkel. Továbbképzéseket - amik a szakorvosoknak a kreditek megszerzése miatt fontosak - még most is vállalok, ezeken esetenként vezető beosztású gyakorló orvosok, sőt professzortársaim is megjelennek.

Az évek során megtanultam, hogy nem csak az a fontos, hogy én mit tudok például egy-egy gyógyszerről, vagy annak a sorsáról a szervezetben, hanem az is, hogy ebből mit tudok átadni annak, aki velem szemben ül. Ha az előadás hallgatója nem érti az általam elmondottakat, akkor nem biztos, hogy benne van a hiba, hanem esetleg bennem, mert nem jól magyaráztam.

Módomban állt vizsgáztatni is többféle szinten, és elsőrendűen mindig arra voltam kíváncsi, hogy mit tud a hallgató, nem pedig arra, hogy mi nem megy neki. Úgy gondolom - és ezt a visszajelzésekből is éreztem -, hogy kellően szigorú, de következetes és igazságos vizsgáztató voltam. Akit megbuktattam, annak meg is indokoltam, miért nem engedtem át, és általában el is fogadták a döntésemet. Mostanában nagyon elterjedt az írásbeli vizsga, amit a nagy hallgatói létszám miatt szükségesnek vélek, ám nem minden szempontból tartok ideálisnak, mert akár egy százalékon is múlhat a jegy - azaz ötven százaléknál már megkaphatja a kettest a diák, azonban negyvenkilencnél még csak egyest lehet adni. A bukás ugyanakkor komoly presztízsbéli, anyagi és pszichés következményekkel is jár. Nem egyszer az is előfordult, hogy bizonyos kérdéseknél utánvizsgálat során nem pusztán egyetlen válasz bizonyult helyesnek. Ilyenkor leültem a hallgatóval, megbeszéltük, és beláttam, ha igaza volt. Németországban láttam arra jó példát, hogy ha valaki megbukott az írásbeli vizsgán, szóban még esélye volt a javításra. Persze ez plusz munkával jár, de sokkal korrektebbnek tartom, mert így nem fordulhat elő az, hogy valaki egyetlen, esetleg vitatható kérdés miatt bukik meg. Egy-egy bukás esetén mindig sokat gondolkodtam azon, jól jártam-e el, és bevallom, megviseltek a vizsgaperiódusok, talán azért is, mert szerettem a diákokat.

Amikor én voltam hallgató, akkor volt egy fix csoportunk, amiben kb. húszan voltunk, és mindenből egyszerre, egy napon vizsgáztunk. Hallottuk egymást, és azt gondolom, jól, esetenként a vizsgáztatónál is jobban meg tudtuk ítélni, hogy a csoporttársunk mennyire tudja az anyagot.

Kerültem olyan élethelyzetbe, amikor csak a kutatással foglalkoztam, máskor inkább az oktatás dominált. Azt gondolom, teljes volt az életem, mert vezetői funkciókat is betölthettem, és mindegyiket élvezettel, jó szívvel csináltam. 

-A gyógyítás nem vonzotta?

-De, gyakorló orvos szerettem volna lenni, a belgyógyászat volt az álmom. Egy kis faluból származom, ahol a körzeti orvos nagy megbecsülésnek örvendett, az orvosi diplomának komoly presztízse volt. Innen egyetemre előttem nemigen kerültek. Az élet azonban másként alakította a sorsom, mert az egyetemen belekerültem a kutatásba, ami nagyon időigényes folyamat, hiszen ahhoz, hogy valaki komolyan elmélyedjen ebben, legalább tíz év szükségeltetik. Az, hogy a Gyógyszertani Intézetbe kerültem, ott lettem diákkörös, majd ott is marasztaltak – ez megpecsételte a jövőmet. Persze előfordulhatott volna az is, hogy váltsak, de 40-50 évesen már nem akartam, és szerettem is azt, amit csináltam. Nincs tehát bennem hiányérzet, mert a szakterületemen mindent elértem, ami egyáltalán szóba jöhet egy egyetemi karrier során. Ennyire sem vágytam, nemhogy többre, így teljességgel elégedett vagyok.

Viszonylag fiatalon lettem professzor, és épp akkor alakult meg a jelenleg is funkcionáló Tanári Testület, ami addig nálunk nem működött. Ennek két vezetője volt, egy elnök és egy titkár. Akkor még nem választás alapján jött létre a kinevezés, hanem úgy döntöttek, hogy az elnöki funkciót a legidősebb, a titkárit pedig a legfiatalabb professzor töltse be. Így lettem én a Tanári Testület első titkára. A véletlenek és a szerencse is közrejátszott abban, hogy így alakuljon az életem. Épp nemrégiben olvastam arról, hogy az élethez két dolog szükséges: kemény munka és szerencse,   utóbbit az előbbi hozza meg egy idő után: szerencséje tehát csak annak lehet, aki tesz is érte.

-Említette a vezetői funkcióit: volt dékán, tanszékvezető és a Doktori Tanács vezetője is.

-A Kari Doktori Tanács vezetőjeként majdnem húsz évig tevékenykedtem, és azt gondolom, hogy ma is ez az egyik legfajsúlyosabb bizottság a kar életében, főleg, hogy az utóbbi években már Doktori és Habilitációs Tanácsként működik. Minden egyes védésnél örömet éreztem.

Bármilyen pozíciót is töltöttem be, mindig a segítségadás és a megoldásközpontúság vezérelt, ezek voltak az alapelveim. Nem azt néztem, hogy egy problémára miért nem lehet választ találni, hanem azt, hogy hogyan segíthetek annak megoldásában.

A dékáni pozícióra való pályázatra úgy kértek fel, miként a többi vezetői beosztás betöltésére is, egyiket sem magam kezdeményeztem. Nehéz és hektikus periódusban kerültem a dékáni székbe, mert akkor zajlott az egyetemi integráció, melynek révén az addig önálló Orvostudományi Egyetem egyik kara lett a Pécsi Tudományegyetemnek. Ezt levezényelni, illetve ebben a folyamatban részt venni nem volt egyszerű feladat.                       

-Gazdasági értelemben véve sem volt könnyű ez az időszak.

-Gazdaságilag most sem problémamentes a helyzet, ez azóta is küzdelmet jelent. A tíz karból az orvoskar volt mindig is a legfajsúlyosabb tudományos és gazdasági szempontból, továbbá a külföldi hallgatók létszámát tekintve is, még ha ezt nem is mindenki fogadta, fogadja el. Mindemellett karunk nem kapja meg a megfelelő elismerést, a kellő, arányos és méltányosnak vélt reprezentációt, és a központi elvonások is minket érintenek leginkább. Ezt a problémát nem sikerült megoldanom, és a sokféle érdek miatt sajnos máig megoldatlan maradt, ami azóta is frusztrációt okoz és feszültségeket generál. Bizonyos vélemények szerint azért volt rám szükség akkor - ezt később visszahallottam -, mert nyugodt, kiegyensúlyozott, kompromisszumkész embernek ismertek, és ebben a hektikus légkörben ilyen személyre volt szükség. Az egyik vélemény szerint: „Fischer Emil dékán az egyetem akkor még meg nem szokott, integrált rendszerében a biztos nyugalmat és a kiegyensúlyozottságot képviselte.”

-Lehettek álmatlan éjszakái.

-Hogyne, hiszen nap mint nap le kellett ülnöm tárgyalni azokkal az emberekkel, akikkel  konfliktusban voltam, amit gondoltam, azt nem mindig mondhattam el, és nem is éreztethettem velük. Nagy türelmet igényelt az a három év, sokszor kellett nagyokat nyelnem, és csendben maradnom a rosszindulatú megjegyzések hallatán is. Sokan kérdezték, hogyan tudok rezzenéstelen arccal végighallgatni embereket, illetve inadekvát véleményeket. / nevet – a szerk. / Muszáj volt, hiszen naponta nagyon sokan jöttek hozzám a panaszaikkal, a megoldandó problémáikkal is. Nem vagyok dühöngő típus, nem is kiabálok, ami nem biztos, hogy jó, mert az alvással valóban voltak gondjaim, holott remekül aludtam korábban. Súlyozni szerencsére megtanultam – ami óriási előnyt jelentett -, azaz el tudtam dönteni, hogy mi a fontos, és mi nem az. De sok fontos ügy volt, és lelkiismeretes ember lévén ezeknek a megoldása, avagy épp a megoldás hiánya nyomasztott. Ezért sem pályáztam még egy ciklusra.

-Utalt a falusi származására, hol volt gyerek?

-A Somogy megyei Mikén születtem és nőttem fel, ami a Nagyatád és Kadarkút közötti régióban található. A vérkeringésből akkor is kiesett ez a község, és ma sincs ez másként. Nincs vasúti összeköttetés, és munkahely sem. Sok német ajkú, sváb ember élt akkor ott. 14 éves koromban aztán elkerültem onnan, aztán már csak hetekre jártam vissza. Kaposváron jártam gimnáziumba, majd Pécsre jöttem egyetemre. Amit gyerekként megtanultam - és a későbbi németországi tartózkodásom is megerősített ebben -, hogy ebben a népességben sok jó tulajdonság lakozik. Tisztességes, becsületes és szorgalmas emberek, akik az eszükkel, az erejükkel és a munkájukkal akarnak elérni valamit.

A középiskolai évek is szépek voltak, sok útravalót kaptam ott is. Sokan azt sem tudták, honnan jövök, hol van Mike, falusiként más volt a helyzetem, mint a városból érkezett, vezető beosztású családok fiainak. Eleinte csak nézegettem, hova csöppentem, éreztem a hátrányomat, de aztán minden megváltozott, amikor már az számított, ki, mire képes, ki, hogyan tanul. Csak egy példa: a mi falusi általános iskolánkban nem tanítottak oroszt, ugyanakkor a városiak már több éve tanulták a nyelvet. Szerencsére ebbe is hamar belerázódtam, szerettem középiskolába járni. A Táncsics Mihály Gimnázium egyébként akkor fiúgimnázium volt, jó vezetéssel és tanárokkal, és erős osztályba is kerültem. Több mint harmincan voltunk, ebből tizenketten lettünk orvosok, ami nagy dolognak számított.

Jó volt a bizonyítványom, rögtön be is kerültem az egyetemre. Nagyon élveztem azt a korszakot is, gazdag, élményszerű volt, hisz nem kellett felelősségteljes döntéseket hozni.

Nem fordult meg soha a fejemben az, hogy bármit változtassak, ahogyan az sem, hogy külföldön maradjak. Nagyon jó munkahelyeken dolgozhattam külföldön is, és mindenütt megbecsültek. Amikor például másodjára hívott vissza Lauterbach professzor Németországba, mellém már az első naptól kezdve rendelt egy asszisztenst, holott akkoriban ez nem volt bevett szokás, még az intézet saját diplomásai számára sem.

-A szülei mivel foglalkoztak?

-Édesapám fodrászként dolgozott, édesanyám pedig háztartásbeliként. A testvérem is fodrász lett, ő előbb Budapestre, majd Érdre került. Nekem jól ment a tanulás, csak ötöseim voltak, ezért jöhetett szóba a továbbtanulás. Otthoni indíttatásra az orosz után a németet kezdtem el tanulni a gimnáziumban, de ebben igazán senki sem motivált, nem mondta, hogy a nyelvtanulás milyen fontos, erre magamtól jöttem rá. Az egyetemen pedig már egyértelmű volt, hogy az angol nyelv ismerete a leglényegesebb. Később is sok előnyt jelentett számomra a nyelvek ismerete, Németországban nem egyszer kitüntetett figyelemmel voltak irányomban emiatt, holott szakmai körökben természetesen mindenki beszélt angolul.

-Ha marad szabadideje, mivel foglalatoskodik legszívesebben?

-A családdal és a természettel. Mindig szerettem foglalkozni a gyerekeimmel, az unokáimmal, és barangolni, sétálni is a természetben. Van egy kis szőlőnk, egy családi házunk udvarral, kerttel,  borászkodom, és megtalálom az örömem a gyümölcsfák körüli teendőkben. Mindemellett szívesen látom vendégül a barátaimat, fontosnak tartom a velük való együttlétet, beszélgetéseket is.

Hírarchívum