Hírek

Sajtószoba - 2018. május 10, csütörtök

Negyven év az egyetemen - dr. Kollár Lajos professzor

Műtősfiúként, diákként, orvosként, majd többek között a Klinikai Központ első főigazgatójaként mintegy negyven éven töltött a Pécsi Tudományegyetem berkein belül dr. Kollár Lajos. A most hetven esztendős professzor amondó, nem szerencsés, ha valaki csak a hivatását tekinti a hobbijának, mert amikor a pályájának vége szakad, a hirtelen támadt nagy űrt semmi nem tudja betölteni. Kollár Lajos ebből a szempontból is szerencsésnek érzi magát, mert bár gyermekkora óta a vitorlázás a hobbija, 2013-ban a Magyar Vitorlás Szövetség közgyűlése megválasztotta elnöknek, és azóta 4 évre újraválasztották.

 

- Az ember fiatalon sokszor eljátszik a gondolattal, milyen lesz, ha egyszer csak hetvenéves lesz, de akkor még olyan felfoghatatlanul távolinak tűnik, hogy szinte nem is lehet belegondolni, és most tessék, itt van - vágott a közepébe a jeles évfordulóhoz a héten elérkezett dr. Kollár Lajos. Egyrészt még most is hihetetlen, másrészt viszont hetvenévesen már megengedhetem magamnak, hogy őszinte legyek. Szabadabban gondolkodhatok és élhetek. Mindenkit megnyugtathatok, hogy hetven felett is van élet, sőt, az egyetemen kívül is van, ahol pedig több évtizedet töltöttem. Fontos tanulság, hogy szerintem egyáltalán nem szerencsés, ha valaki csak a hivatását tekinti a hobbijának is, mert amikor véget ér a pályája, a hirtelen támadt nagy űrt nem képes betölteni. Nálam ez szerencsére másképp alakult, a vitorlázásban találtam meg a szenvedélyem, így a klinikára például már csak akkor megyek be, ha hívnak vagy ha operálok. Gyakran lehet találkozni avval, hogy a korábbi klinikaigazgatók nem képesek tudomásul venni, hogy eljárt az idő, és azok a munkatársaik, akik körében korábban kivívta a megbecsülést, már terhesnek érzik jelenlétét, én nem akarok ilyen méltatlan helyzetbe kerülni.

- Egészen egyedülálló, hogy különböző minőségeiben negyven esztendőt töltött a Pécsi Tudományegyetemen.

- Az életemet, s a pályámat is mindvégig kísérte a szerencse. Az 50-es években nagyon nehéz körülmények között éltünk, de olyan családban nőhettem fel, ahol a hagyományos értékek meghatározók, a család belső békéje pedig szent volt. Abban is nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy a Nagy Lajosban Rajczi Péter osztályába járhattam. Az érettségi után elsőre - politikai okok miatt - nem vettek fel az orvosi egyetemre, műtősfiúként dolgoztam egy évig, majd másodjára már bekerültem. A pécsi egyetem legendái tanítottak, Környei, Romhányi, Méhes, Kerpel-Frónius Ödön professzor urak, ez is nagy szerencse volt. Első években renitens diáknak számítottam, majd a klinikai tárgyak tanulása idején kifejezetten jó tanuló voltam. Ehhez hozzájárult az is, hogy egy államellenes izgatási ügy miatt nagyon meg kellett húzni magam.

Tanulmányaim befejezése után természetesen nem kaptam Pécsett munkát, így kerültem Szekszárdra, a megyei kórházba. Kelemen Endre személyében kiváló sebészt és érsebészt sikerült megismernem. Az is nagyon jó iskola volt. Az ott töltött két év után véletlenül összefutottam Kiss Tibor professzorral, pécsi egyetemi tanárommal. Találkozásunk után végül ő harcolta ki, hogy visszajöhessek a városba dolgozni. Még mostanában is azon kapom magam néha, hogy operálok, ahogy tőle tanultam, akaratlanul is utánozva a stílusát.

- Még nem volt ötven, amikor kinevezték a Sebészeti Klinika élére.

- Ez óriási bizalmat, megtiszteltetést jelentett. A munkatársaimat magam választhattam meg, és nagyon gyorsan sikerült egy kiváló, ütőképes csapatot összehozni. Később, egyetemi felsővezetőként is megkaptam a bizalmat, létrehozhattuk a Klinikai Központot, amelynek az első igazgatója lehettem. Mindeközben részt vettem a pécsi egészségügyi ellátórendszer átalakításában, a megyei kórház integrációjában, megszüntettük a párhuzamosságokat. A változtatásokat nagyon sokan támadták, de elkerülhetetlenek voltak, s az integráció teremtette meg az azóta lezajlott hatalmas pécsi egészségügyi fejlesztések alapját.

- Mindig is vonzották az újdonságok.

- Ez valóban így van, egyrészt mindig igyekeztem új műtéti eljárásokat elsajátítani, és számos esetben hazánkban elsőként vezettünk be új eljárásokat, mint például az agyi fő ütőérbe ültetett fémháló (carotis-stent implantáció), vagy például a fagyasztásos eljárással történt visszér műtét, vagy a katéter technikával kombinált érműtétek. Több generáció érsebészeit tanítottam, örömömre szolgált az, hogy több érsebészeti tankkönyvbe, atlaszba írhattam fejezeteket, amelyből a jövő érsebészei tanulják ezt a szép szakmát.

- Mivel foglalkozik azóta, amióta már nem igazgató?

- A hobbimról már beszéltem, a Magyar Vitorlás Szövetség elnöke vagyok. Sok időmet vette el a szövetség gazdasági stabilizációja, a minőségi versenyrendszer átalakítása. Azért, hogy a szakmánál is maradjak, szakvizsgáztam sportorvostanból, jelenleg én vagyok a megyei szakfőorvos. A sportot mindig is szerettem, így most az elméleti részével is foglalkozhatok, miután az Egészségtudományi Karon alakult egy profi, sporttudományokkal foglalkozó munkacsoport. Kellő tapasztalatgyűjtés után a jövőben szeretnék több publikációt is megjelentetni.

- Hogyan látja, van alapjuk azoknak a kritikáknak, amelyek most érik az egészségügyet?

- A kritikák jogosak. Tavaly novemberben a Professzorok Batthyány Köre felkért egy átfogó anyag elkészítésére, a teljes rendszer átalakításra szorul. A mostani modell még a szovjet időkből származik. Teljesen új betegutakra van szükség, nagyon erős alapellátással, és mindenki számára hozzáférhető szakorvosi, kórházi ellátással, és a progresszivitás csúcsát képező egyetemi klinikai rendszerrel. Szerintem az OEP finanszírozási gyakorlatán is változtatni kell, természetesen a szolidaritáselvű egészségügyet meg kell hagyni, de be kell vezetni a szektorsemleges finanszírozást. Vagyis akik fizetik a társadalombiztosítási járulékot, azoknak egyenlő hozzáférést kell biztosítani az ellátási formákhoz is. Úgy gondolom, a szaktárca új irányítója, Kásler Miklós vezetésével ezek a folyamatok el is kezdődhetnek.

Forrás

pecsiujsag.hu

Hírarchívum